Hónap: 2016 február
30 kilométeres Dobogókő-Esztergom túra
Ti hogyan viszonyultok a túrázáshoz? Vagy inkább otthon ülő típusok vagytok? És mi a helyzet a téli kirándulásokkal? Vannak a neten ezek a „csináld magad” jellegű, agytágító cikkek, amik között nyilvánvalóan vannak túrázással kapcsolatosak is. Most, hogy egyhuzamban lenyomtunk egy 30 kilométeres túrát, két dologra kell rájönnöm: az egyik az, hogy igazán elolvashattam volna legalább egy ilyen nyavalyás cikket, a másik pedig az, hogy N-hoz, D-hez és K-hoz hasonlóan nekem is túrabakancsot kellett volna felvennem, nem pedig a sima, még épphogy-bejáratós utcai csukát. Rájöttem azonban még valamire: a Dobogókő-Esztergom útvonal gyönyörű. Amikor megérkeztünk a hegytetőre, a buszról leszállva csak pár perc kellett hogy a mogyoróim lefagyjanak. A hétvégi 7-8 fokos időjárás előrejelzés ugyanis nem a Dobogókő csúcsára, hanem az ország „ember által lakott” területeire volt értendő, hehe. Mégsem érdekelt sem a hideg, sem a szél, mert a környék egyszerűen mesebeli volt, tényleg, mintha valami fantasy-ba kerültünk volna. A folyamatosan egy irányból fújó szél miatt a hópelyhek vízszintesen tapadtak meg mindenen, így a kerítések, faágak, minden úgy nézett ki, mintha fehér, pihekönnnyű üvegszilánkok vonták volna be őket. Ilyet én még életemben nem láttam. N lőtt pár szép fotót, a posztban lévő is az ő érdeme. Régen egyáltalán nem kötött le a túrázás, de mostanra, hogy nem videózunk, és még evezni sem tudunk menni, kellett valami Outdoor tevékenység – persze nagyrészt N érdeme is, hogy „belerángatott” az erdei sétákba, de egy pillanatra sem bántam meg, teljesen más érzés volt így nekiállni a hétfői melónak. Neked van emlékezetes kirándulós élményed? Valami extrém emlék? Mit gondolsz, a szabadba való „menekvés” hogyan változtatta meg a dolgaidat?
A párbeszédek hatalma
A mai nap többek között azzal sikerült szembesülnöm, hogy milyen nagy ereje van néhány jókor, jól megejtett beszélgetésnek. Konkrétan arra gondolok, hogy minálunk a „mikor” és a „hol” két nélkülözhetetlen dolog. Például ha dolgozok, akkor mindig az irodában kell lennem, és ha hív a főnök, akkor mindig elérhető kell, hogy legyek. És ha már elmúlt 09:30, akkor bent kell lennünk a boltban, ugyanakkor ha már elmúlt 18:00, akkor nem beszélünk munkáról. Kapok néha e-maileket vagy iMessage-t a kollégáimtól, de soha senki nem vár el tőlem azonnali reakciót, sőt, meg is határozzák az üzenetben, hogy „majd holnap” vagy „majd hétfőn” vagy „ezt majd máskor…” és így tovább. Mint mondtam, mi ezeket a dolgokat komolyan vesszük. Mindettől függetlenül, mivel rendkívül kötött „pályán” fejlődik és halad a mi kis cégünk, a radikális változások kétféleképpen hatnak ránk: vagy kitűnően, vagy nagyon szarul. Talán itt, a blogon is említettem, hogy idén szeptembertől be szeretnék iratkozni egy filmes képzésre, ami a választott hely függvényében 1 vagy 2 évig is eltarthat. A legtöbb ilyen „okleveles” intézmény, mivel egy államilag támogatott főiskolához vagy egyetemhez képest kevésbé komoly státuszú és/vagy kvalitású létesítmények, csak heti 1-2 alkalomra korlátozza képzéseinek gyakoriságát, ezek az oktatásra szánt napok pedig többnyire pénteken és/vagy szombaton zajlanak. Csakhogy minálunk a munka hétfőtől péntekig zajlik. Ám (és azt hiszem, kizárólag ezt tanultam meg a 2015-ös évben, de ezt az egyet nagyon jól) én nem szeretnék lemondani a vágyaimról. Márpedig a vágyaim azt diktálják, hogy ha törik, ha szakad, menjek el erre a nyavalyás képzésre, fizessem ki, járjam végig, és ne hagyjam, hogy erről bárki is lebeszéljen, vagy megakadályozzon. Aztán szembekerültem a főnökömmel, aki ugyan temperamentumos és sok tekintetben megingadhatatlan ember, mégis sokszor sok mindenről tudunk szót érteni. Azt hiszem, nehéz napja volt, amit meg is tudok érteni, engem viszont már hetek óta foglalkoztatott a kérdés: hogyan mondjam meg neki, hogy Szeptembertől minden péntekemen tanfolyamra akarok járni a MUNKA helyett ?! Nos, mikor ma szóba hozta (és szinte bocsánatot kért érte) a munkarendünket, majd hozzátette, hogy „remélem nem gond”, akkor én ösztönös józansággal válaszoltam, hogy „Szeptemberig nem”. Majd elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, és hogy filmes tanfolyamra fogok járni. Nem szeretnék, hanem fogok. Ám mindezt olyan belső békével közöltem és olyannyira megértette, hogy nem is latolgattuk tovább – eleve, Szeptemberig még annyi minden történik, hogy csak na. Aztán ahogy az lenni szokott, Főnök kollégám elköszönt mindannyiunktól, hagyott minket dolgozni, majd elrohant. Én pedig örömmel dolgoztam tovább, mert elmondtam valamit, amit én akarok véghez vinni, és úgy tűnik, a MUNKA ebben nemigen fog megakadályozni. Mindez egy jó párbeszéd nélkül nem történt volna meg.
