Hónap: 2015 június

Lars Von Trier: Melankólia

Úgy döntöttem, hogy szélesítem a látókörömet, ami egyfajta követelményt jelent magammal szemben, hiszen olyan filmeket is meg kell néznem, amelyekre alapesetben nem vinne rá a lélek. Így esett, hogy Lars Von Trier nevét ütöttem be a keresőbe.

Tavaly, a Nimfomániás-t látva úgy gondoltam, hogy ilyen egy abszolút elvont gondolkodású, mégis frissítő szellemű filmes elme. Nem kell különösebb hozzáfűznivaló Trier nevéhez, hiszen akik kicsit is komolyabban utána néztek, valószínűleg nálam is 3x többet tudnának mondani róla. Nem egyszerű az ipse, nem egyszerű, és a Melankólia sem volt az.

Lehetne ecsetelni a film hiányosságait vagy éppen egyedi, sehol máshol nem tapasztalt értékeit, és a Dogma 95-ből fakadó motívumok sajátosságát, melyek naturális páncéllal vonják be az egész cselekményt – persze miután maga a cselekmény már minket, a nézőket is magába szippantott, tehát ahogy elkezdjük nézni, nincs menekvés, lélektipró kálvária veszi kezdetét. Szép lassan, kíméletlenül egy igazi érzelmi hullámvasút következik, ami nem le és föl, hanem San Fransisco utcáihoz hasonlóan le, majd megint le, majd ugyancsak lefelé halad. Nem tagadhatom, hogy megviselt a film, és nagyon nehéz emészteni való, holott nem először látok európai toll tintájával írt, drámazsonglőr forgatókönyvet. De ez brutálisabb, kegyetlenebb. Nincs happy end, nincs vígasz, csak tömény melankólia jut útravalóul, de inkább egy nagy csokor savanyú depresszió.

A film megnézése nem este lefekvés előtt, de nem is egy napsütötte vasárnap délután ajánlott, de ami azt illeti, inkább konkrétabb leszek: ne nézzük meg, ha nem akarunk utána órákig megtört lélekkel bolyongani a szobánkban, ostoba gondolatok által morzsolódva. Persze kellő lelki erővel ki lehet szabadulni a Melankólia általi kényszerzubbonyból, de akkor magát a filmet is megtagadnám magamtól, hiszen pont ettől eredeti és erős, hogy ilyen lelki hatással van a nézőre. Kivált egy olyan gyötrelmes érzelmet, amit talán tényleg átélnénk mi emberek, ha a világ pusztulására kerülne sor. Ez azért kemény, nem?

A karakterválasztásba nem köthettem bele, aki unszimpatikus érzelmeket váltott ki a kezdő képkockák lepörgetésekor, továbbra, a fennmaradó játékidőben is ugyanazt a benyomást gyakorolta rám, bizonyos részleteket megtudtam a szereplőkről, bizonyosakat nem. Szelektíven, óvatosan lett áramoltatva az információ, valahogy Lars úgy írta meg a dialógokat, hogy érezzük mindenki saját gyengéit, ugyanakkor perspektivikusan lássuk az egész emberiség klasszikus hibáit, ha úgy tetszik, mindenkire (Justine-ra, Claire-re és John-ra is) rá lehetne húzni valamely széles társadalmi réteg maszkját, de most inkább kerülöm az általánosítást.

Szélesíteni a látókört… most akkor jöjjön a többi Von Trier “mű”? Nehéz dönteni, de felfogás kérdése is, hogy kiből mit váltanak ki ezek a filmek. Még nem tudom, hogy folytassam-e, de tény, hogy mást nem vonhatunk, nem hasonlíthatunk össze a dán “botrányrendező” erős munkáival.

Vezeték nélküli sportfülhallgató, főleg futáshoz

Milyen film a Jurrasic World?

Láttam az első három részt, amik végső soron jónak számítottak, talán mondhatjuk hogy a Jurrasic Park trilógia a legkiemelkedőbb filmalkotás-csokrot jelenti, ami valaha készült ember vs. dinoszauruszos kategóriában – talán nincs is más említendő produkció. A Jurrasic World nem csak folytatás, hanem egyben remake is, mivel számos ismerős jelenetet tartalmaz az eredeti, sok-sok évvel ezelőtt készült részekből, csak éppen sokkal korszerűbb vizuális eszközökkel turbózták fel a képi világot, ami érthető, hiszen már volt Avatar, volt Godzilla, volt Transformers és még számos egyéb többszáz millió dolláros projekt, amik alátámasztották a digitális képalkotás forradalmát. A filmre visszatérve, szinte teljesen mindegy hogy dinók vannak benne, a mögöttes tartalom inkább az, hogy az emberiség a pénz érdekében is csak önpusztításra képes, hiszen magunk hozzuk létre a filmben szereplő “frankeinstein” dínó szüleményt, az új Alfát, amivel végül képtelenek vagyunk leszámolni. Vagyis hát végül a főhősök leküzdik ezt a szörnyet, de tökre nem meglepő módszerekkel, inkább csak ilyen agyoncsépelt hálivúdi középszerű “fegyverek” taszítják halálba a betiát, semmint valami ténylegesen egyedi vagy kreatív megoldás. Nem mintha én tudnám, hogy hogyan kell eltenni láb alól egy ilyen kreatúrát, de azért abból a pár millió dollárból igazán kitalálhatott volna valami emlékezetesebbet a script írója. Így is pumpált bennem az adrenalin, de tulajdonképpen az egész történet csak egy kirohanást váltott ki velem együtt az összes nézőből, hogy “júj de izgalmas volt kurvajó nézd meg te is”, és így máris egymilliárd dollár úszik Hollywoodba, de tíz év múlva senki nem fog a filmről beszélni. A Jurrasic World hemzseg a logikai buktatókban, mégis izgalmas és mint kaland műfajú mozgókép, a mai viszonylatban megállja a helyét. Egyszer nézhetős popcorn mozi, kicsit egyszerű, felületesen kidolgozott, de alapvetően könnyen egymáshoz igazítható karakterekkel. A színészi gárda kiválóan dolgozott együtt, a vizuális és operatőri munkák tulajdonképpen kifogástalanok, tényleg olyan, mintha dínók lennének mindenütt a dzsungelben, és nem (vagy csak nagyon ritkán) tűnik irreálisnak a számítógéppel életre keltett lényeg látványa. 3D-ben volt szerencsém látni, ami talán rátett egy lapáttal az izgalmakra, hiszen néha a dínó karmai, fogai, lábai, és a repülő járművek is picit közelebb érződtek a 2D-s térmélységhez képest, de azért nem tátottam el a számat, inkább az izgalmak, semmint a látvány vonták el a figyelmem. Nem rossz film egyáltalán, de most 20 évig újra nélkülözöm a dinós sztorikat.

Értékelés: 7,5/10

Milyen film az Edge of Tomorrow?

Biztonsági öveket bekapcsolni, Tom Cruise most halálit alakít (Spolier! – nem is egyszer! – Spoiler vége)! Film kritika lenne amit most írok? Lehet hogy valami olyasmi, de vegyük csak spontán vélemény kinyilvánításnak. Próbáltam számolni azokat a bizonyos haláleseteket az Edge of Tomorrow avagy “A Holnap Határa” c. filmben, de egy idő után feladtam, és persze nem is ez volt a lényeg. Nem akarom lelőni a poént, de a film alapötlete nagyon jó, érdekes, izgalmas, és talán látványos is, nem is beszélve arról a CGI-orgiáról, amit a vizuális dizájnerek megvalósítottak csaknem mindegyik képkockával. A film alappillére, hogy idegenek szállják meg a földet, és az emberiség már az utolsókat rúgja, mikor a Tom Cruise által megformált főhős váratlanul olyasmit él át, ami jó eséllyel felülírja az emberek és idegenek közti háború esélyeit. Tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi-vel állunk szemben, ami az Oblivion-féle minimalizmustól eltérően 21. századi pörgés mellett pumpálja belénk az emberi kreativitás és az örökletes “mi lenne ha” variációk együttesét. Minden egyes szekvencia egy újabb és újabb lehetőség illetve információ morzsa, amit a néző rágcsálhat, ahogy halad előre a film. Bocsánat ha ködösen fogalmazok, de így talán konkrétabb: minél tovább nézzük az Edge of Tomorrow-t, annál többet árul el a film és annál inkább értjük, hogy miért került bizarr, mégis fantasztikus helyzetbe a főhős, aki a háború viszontagságai miatt a kezdeti gyáva csalóból egyszercsak elkeseredett, meg nem értett háborús hőssé transzformálódik. Vannak átvett, másolt elemek a díszletek között, de a film képes egy kicsit popcorn mozi üzemmódra váltani és kikapcsolni az agyunkat, így azok is önfeledt bambulással nézhetik végig, akiknek elsőre fogalma sincs a történtekről, maximum a záró képsoroknál vakargatják majd a fejüket, hogy ugyan miért történt meg mindez? Leszögezem, nekem nagyon tetszett, szinte minden, nem egy sokat mondó film, de egy érdekes szituációt tár elénk ami – mivel nem tudjuk, hogy idegenek léteznek-e egyáltalán – akár meg is történhetne a jövőben, és pont ettől válik egy kicsit érdekessé a sztori, hogy megpróbáljuk átélni azt, ami a főhőssel történik. Mindenkinek érdemes megnézni, aki kicsit is kedveli az “élien megszállós” műfajú sci-fi-ket, mindenki más pedig kukkantson bele mondjuk az I Origins-be vagy az Imitation Game-be, amikre hamarosan visszatérek, addig is nagyon kellemes hétvégét és jó napozást mindenkinek.

Szubjektív értékelés: 7,5/10

Avagy 1x vagy 2x bátran meg lehet nézni, és másodszorra is jó lesz.

Ps. Ha valaki tud ajánlani egy elgondolkodtató, naturalista és erős témájú európai filmet akkor kérem tiszteljen meg egy-két tippel a komment szekcióban, ki vagyok apadva, nem tudom mit nézzek, ezért fordulok kedves olvasóim segítségéért. Köszönöm…

Ejtek néhány szót egy spéci luxusfülesről, ez volna az Oppo PM-3

Nyugodt, vagy Proaktív… nem ugyanaz?

Elkezdtem olvasni egy Stephen R. Covey könyvet, amiben először találkoztam a proaktivitás fogalmával. Kicsit azt kell mondjam, hogy tükröt állított elém ez a könyv, de nem bánom. Nem lehet tudni, hogy a benne lévő szöveg átállította-e az agyam, vagy egyszerűen csak ráébresztett a gondolkodásom alapvető bajaira, de arra buzdított, hogy kezdjek el másként gondolkozni. Miért jó ez? Elméletileg kevesebb idegeskedés, kevesebb agyalás és több cselekvés, azaz több eredmény és nyugalom lesz az eredmény. Így aztán most éppen ezt gyakorlom – proaktivitást. Tanulok, bizonyos értelemben – olyat, amit a suliban elfelejtettek átadni.

Figyelnem kell például magamra filmforgatás közben, hogy ne legyek túl izgatott, hogy ne feszüljek, hogy ne dirigáljak, amikor átváltunk az egyik snittről a másikra, akkor önuralommal és nyugodtan végezzem a rendezést. Ez persze alapvetően mindenhol előnyére válik az embernek, mármint ha higgadtan viszonyul a dolgokhoz, de be kell vallanom, hogy nekem gyakorolnom kell az ilyesmit. Szeretném, hogy elkészüljön a film, de ez nem megy egyről a kettőre, össze kell hozni az időpontokat, hogy mindenkinek jó legyen, és az időjárásnak is klappolnia kell. Nem baj… lassan, de biztosan haladunk, a Half Life 3-nál biztos, hogy hamarabb készülünk el 🙂 Nem is untatlak a részletekkel, a bejegyzés elején említett könyv elolvasását viszont bátran merem ajánlani.

Milyen az új MAD MAX?

Tegnap beültünk négy másik haverral a MOM parkba, hogy megkukkantsuk ezt az új csodát, melynek címe: MAD MAX – FURY ROAD. Nem voltak nagy elvárásaim, eltekintve attól, hogy körülöttem mindenki erről a filmről beszélt. Sokan dicsérték, az edzőtársam már négyszer is látta, és persze mivel érdekelnek a filmek, nem akartam kihagyni, szóval “miért ne?” alapon beültem rá.

A film után egyfajta csalódottságot éreztem, mivel újfent a látványdömping dominált, és valahogy a filmtől nem kaptam meg azt, amire vágytam, bármi is legyen az. Persze, megnéztem az előzetesét, tudtam, hogy milyen műfaj, tudtam, hogy mire ülök be, tehát átverve nem érezhetem magam, de attól még mondhatom, hogy ennél többre számítottam. Mi az, amiért nem köthetek bele?

A látvány. Lenyűgöző, zseniális, professzionális, etc. etc. A kameramozgás, a vágás, a mozgások, a koreográfia, a harcjelenetek, a robbantások egyszerűen mesések, gyönyörűek voltak. A díszletekről és a kocsikról nem is beszélve. Nem azzal volt bajom, hogy hogyan néz ki, hanem hogy miről szól ez a film. Nem, nyugi, nem fogok spoilerezni. Azt hiszem, nem is lenne nagyon értelme.

Charlize Theron és Tom Hardy jó színészek, alapvetően az egész gárda úgy nézett ki, mintha makulátlan produkció építőkövei lennének, a probléma csak az, hogy a forgatókönyvíró elsiklott bizonyos részletek fölött. Vagy éppenséggel túlbonyolított, túlságosan “Mad”-re akart írni néhány dialógot, ennél fogva olyan érzésem volt, mintha az egész film szellemi fogyatékos karakterekről szólna, akik vagy menekülnek, vagy pedig ölik egymást. Persze ennél összetettebb volt a történet, de lényegében a fő(bb)szereplőkkel ez történt. Dramaturgiailag nem lenne vészes a sztori, hiszen vannak nagyjából jók, és aránylag rosszak, de mivel az egész közeg egy kaotikus, élhetetlen és kegyetlen jövőképet tár elénk, igazából nem az számít, hogy ki kivel van, hanem hogy mi fog történni. És mi történik a Mad Max alatt? Végeláthatatlan akciójelenetek, orbitális csaták, frenetikus robbantások, és mikor épp nem a vér ömlik, akkor lángszóró okád a képbe, amikor pedig épp nem egy metálszólót pengetnek a kamionra akasztott elektromos gitáron (komolyan), akkor üvöltenek a V8-as motorok. Azt hiszem, mindenféle lekezelés nélkül úgy tudom összefoglalni a lényeget, ha azt írom: a Mad Max Fury Road olyan film, amiben az emberek a V8-hoz imádkoznak. Lehet érezni hogy mire gondolok? A főszereplő elvileg megőrült, gyakorlatilag inkább úgy viselkedik, mintha csak egy féleszű lenne, akire rábízhatsz mindent, feltéve ha adsz neki vizet és nem kötekszel vele, de amúgy még egy mesterlövész puskát is eldurranthatsz a füle mellett, utána csak halkan fog morogni az orra alá. Bocsánat, ez egy kicsit mégis spoiler volt.

Nem tudom, azt hiszem velem van a baj, valahogy az akciófilmek egyre kevésbé érdekelnek, ha ez az új irány, akkor inkább maradok a thriller/dráma/krimi vonal valamelyik véletlenszerű opciójában, na persze néha sci-fi is szóba jöhet, de nem ilyen… sajnálom, nekem nem tetszett.

Értékelés: 5/10