Én, te, ő, mit bámulsz?!

Két olyan rövid pillanattal is szembesültem, amik számomra talán Április meghatározó mozzanatai közé tartozhatnának. Minden nap úgy kelünk fel, hogy “ez a nap más mint a többi”, és ez nem csak egy optimistán eleresztett kiáltás, hanem szerintem tény. Mégis, valahogy mostanában a világ úgy tesz körülöttem, mintha kiszámítható lenne, és ennek ellenére fel akarná kelteni az érdeklődésemet saját magára.

A minap leszálltam a négyes metróról, hogy átszálljak a kelenföldi buszomra. Az aluljáróban sétáltam, a mozgólépcső felé, amikor egy fiatal zenészre lettem figyelmes. Ez a zenész mostanában minden reggel ott ül a fal tövében, és az “I Will Survive”-ot gitározza, csak dalszöveg nélkül. Mindig kifogom azt a napszakot, amikor az I Will Survive megy. Persze néha mást is játszik, valami latinosat például, na de most nem ez a lényeg. Napok óta ott ül, és ott van előtte a karton tábla, hogy “ALBÉRLETRE GYŰJTÖK”, és eddig soha senkit nem láttam, hogy hozzájárult volna az albérletéhez. Én már gondolkozom, de úgy tűnik, hogy a fiatalember teljesen megbékélt ezzel a státusszal, hogy ő egész nap gitározik, cserébe nincs albija. Most, amikor arra sétáltam, arra lettem figyelmes, hogy a muzsikus nincsen egyedül. Egy öregedő, nyugdíjhoz közeli férfi állt előtte, szemüvegének szárát rágcsálva elmélyülten elemezte a zenészt, amint ő rutinosan újfent az “I Will Survive” akkordjait tépi. Az öreg alig egy lépésnyire állt a gitárostól, és látszólag roppant érdekelte őt a zene. Amikor elhaladtam mellettük, tisztán láttam a BKK logót az idős úr hátán. Egy BKK alkalmazott odamegy, és nem küldi el a zenészt, hanem nekiáll zenekritikust játszani. Az egész valahogy megadott nekem egyfajta derűt, egyfajta mentséget, valahogy egyikükre sem tudtam fanyalgóan nézni, hiszen ők ketten létrehoztak egy jó sztorit ott, a betontömbökből kirakott futurisztikus 4-es metró állomás közepén. És persze rajtam kívül senki sem nézett rájuk, csak úgy, mint általában. Jól megnéztem őket, nem is látták, fogy figyelem a jelenetet. Nem vártam meg, míg szóba elegyednek egymással, mert hát a munka hívó szavának nem tudok ellenállni.

Ma volt a másik jelenet, nyugi, ez jóval rövidebb lesz. Sétáltam a Victor Hugo utcában, ahol egy ingatlanügynökség kirakata előtt, egy 80 körüli idős asszony megállt, és bólogatva, ujjával vadul bökdösve meredt az egyik hirdetésre. A testbeszéde alapján az jött le, hogy ő a születésétől kezdve erre az ingatlanra vágyott, sőt, most először élt úgy igazán. Csak állt, és nézte öt centiről azt a nyavalyás papírlapot, de olyan áhitattal és hittel, mint aki megtalálta El Dorado-t. Eközben az ingatlanügynökségben ülő, íróasztala mögött basáskodó értékesítő ember árgus szemekkel figyelte az öreget. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy most csak egy bámészkodó senki kopogtat a kirakat üvegén, vagy tényleg potenciális vevővel lenne dolga? Próbáltam rájönni, hogy vajon mi jár kettejük fejében, de nagyon sok lehetséges variáció jött hirtelen, ezért feladtam, és inkább megbékéltem ezzel a némafilmbe illő jelenettel. Talán az öreg csak társaságra vágyott, és így akarta felhívni a benti értékesítő figyelmét. Talán minden nap idejárt, és folyamatosan hergelte a benti mandró idegeit. Sose tudom meg. De rajtam kívül senki nem látta ezt az egészet, és egyedül én vagyok ilyen bolond, hogy ezt még le is írom. Elmondanám hogy mi ebből a tanulság, de azt hiszem, mindenkinek más, van akinek semmi, van, aki most mosolyog. Én akkor mosolyogtam.

Találkozás a Jamo C 103 állványos hangfallal

Néha magam is elcsodálkozom azon, hogy mennyire repül az idő, és legutóbb, amikor ránéztem a hőn szeretett Jamo C 603-as hangfalaimra, komolyan el kellett gondolkoznom azon: mennyi ideje is zenélnek már itthon? Másfél, két éve, vagy van az már három is? Három év alatt azt hiszem, hogy sikerült memorizálnom a kis dán-amerikai dobozkák karakterét olyannyira, hogy álmomból felkelve is leírjam főbb tulajdonságaikat. A pozitívumokat… és a negatívumokat is. De a jelenlegi mondandóm nem róluk szól, hanem egy nagyobb és újabb, de változatlanul állványra termett jószágról. Egy kétutas hangfalról, ami nagyobb, mint gondoltam volna, és dögösebb, mint hittem, mégis ugyanúgy Jamo felirat díszeleg rajta. Volt szerencsém élőben a C 103-assal, ami jelenleg a cég top szériájának legkisebb monitorsugárzója.

Miért mentem el meghallgatni a C 103-at?

A jelenlegi rendszerem (Jamo C 603 + Real TDC300F + Rotel RA-10) szerintem ár/érték arányban nagyon rendben volt és mai napig rendben is van. Azonban, sajnos a fülem nem tud átverni, és ahogy telnek az évek, meg én is egyre több hanggal találkozom, rá kellett ébrednem, hogy a C 603-nak korlátai vannak. Ezekről nyilván korábban is tudtam, és változatlanul azt gondolom, hogy filmnézésre, internetrádiózásra, alkalmi háttérzenei célra és videojátékokhoz ez egy nagyon korrekt és nagyon szeretnivaló kis hangfal, ami ráadásul meglepően sokat bír, nem egyszer kapott már nagy terhelést házibulik és itthoni „leülök dolgozni” monoton tevékenységeim során, és semmit nem vesztett a varázsából, bírja a gyűrődést még mindig. Mindeddig nem is zavartak ezek a korlátok, de már Blu-ray minőségben nézegetem a filmeket, és jártam már párszor a Hangcenterben, és a vezérhangya dolgozik, ha leülök a hifim elé… megszólal a Birdman-ből ismert belső hang, szinte faggat engem: nem kéne nagyobbra váltani? Kijött már az újabb és nagyobb, nem biztos, hogy akkor végre előugranának a magas hangok? Nem zavar, hogy a hangfalad elrejt előled egy csomó részletet? Emlékszel, a haverodnál hallatszott a nagybőgős köhintése, itt pedig nem… és a hang csak beszélt megállás nélkül. Na de komolyra fordítva a szót, A C 103 felkeltette az érdeklődésemet, hiszen olyan paramétereket vonultatott fel, amit a pesti lakásban tudtam volna kamatoztatni: nagyobb terhelhetőség, dió furnér (ami nekem jó hír, hiszen minden bútorom jelenleg dió), teljesen más magassugárzó, más keresztváltó, és valamit a mélyközép hangszóróval is trükköztek, mert a termék oldalán nem látom már az enyém kónuszán lévő méhsejt-mintázatú barázdákat. A lényeg, hogy kíváncsi lettem, hogy a C 603-hoz képest mennyi előrelépést ad az eggyel nagyobb széria? Felhívtam az Annex boltot, kikérni a véleményüket hogy mit gondoltak, jó vétel e ez a doboz, de rövid időn belül lezártuk a beszélgetést azzal, hogy jobban tenném, ha személyesen győződnék meg a hangjukról élőben (mint ahogy anno, a 603-assal is történt). Szóval elbicikliztem a Hegedűs Gyula utcába, újra.

Ez mán inkább indián, mint dán

A Klipsch kézlenyomata nagyon érezhető lett az új Concert 10-es sorozaton. A C 103 relatíve, pár centivel magasabb és szélesebb, illetve talán mélyebb is, mint vártam, a valóságban monitor létére meglepően tömzsi és molett jelenség. Masszív! Koppintásomra minimális kongással, sokkal szilárdabb hangon reagált, mint a régi C 600, és súlya is van, több, mint tíz kiló. A csillogó Jamo feliratot szerintem eltúlozták, nem tudom, hogy a szabványos, 28 mm széles domború emblémától mivel lehet attraktívabb egy négyszer akkora alapterületet elfoglaló, kétdimenziós króm felirat. Megkérdeztem a Hangcenteresektől, hogy mit gondolnak erről, és hogy el lehet e valahogy tűntetni ezt a Jamo-feliratot az előlapról, sajnos nem lehet. Ellenben amikor a kerek grilleket feltettük a dobozra, úgy teljesen más hangulata lett, azt hiszem, hogy 3-5 méterről nem is okozott fejfájást az előbb leírt motívum, de végső soron nem a kinézet a lényeg, hanem a hang miatt mentem oda. Egyébként a dobozok hátsó reflexesek, és alkalmasak kettős kábelezésre vagy kettős erősítésre. Az előlap nem az elcsépelt gumírozott bevonatú, hanem az eggyel modernebb „selyemfényű” grafitszürke-fekete burkolattal készült, élőben ez a sötétszürke a dióval párosítva nagyon jó, a fotók nem annyira adják vissza a fílingjét. Kicsit játottak, csiszoltak a dizájnnal, és ezalatt nem csak a hangszórók körüli ezüst gyűrűre, hanem a kosarak szem elől elrejtett csavarozására is gondolok.

Meghallgatás

Először Rotel RA-10 erősítőre kötöttük a dobozokat, az otthoni rendszerem mintájára, de azt hiszem hogy azonnal érezhető volt az arányok megváltozása. Csak annyit érzékeltem, hogy a hangfal dinamikailag ingatagon és folyós térrel viselkedik, mintha nem tudná kordában tartani az erősítő. Próbaképpen rákötöttük egy eggyel nagyobb, RA-12-es erőlködőre, és azzal már lényegesen tisztábban, emelkedettebben, magabiztosabban szerepelt. Ebből leszűrtem a tanulságot, miszerint a termék papíron közölt 150/300W terhelhetősége nem áprilisi tréfa, hanem több mint valószínű, hogy mért adat. Az acél fáziskúpos üvegszál mélyközepek nagyon igénylik a terhelést, jó stabil erőmű kell hozzájuk, hogy rendesen megtáncoltassuk őket. Olyan szempontból megérte váltogatni az erősítőket, hogy ez kiderüljön, meg hát ott van a hifi lánc építés általános elve, miszerint a komponensek nagyjából egy azon értékrendet képviseljék. Figyelembe véve a C 103 145ezres árcéduláját, sejthető volt, hogy a 2 x 40 W-os RA-10-et gyakorlatilag megeszi majd reggelire. Én azt mondom, hogy megérdemelt volna egy 2 x 120-as Rotel végfokot, mondjuk egy ilyet, amit egyébként még rá is lehetne kötni kiegészítésnek az RA-10 pre-outjára. Na de hogyan szólt?

A magassugárzó nekem eleinte nem tetszett, hozzáteszem, ezek még frissen kicsomagolt, bejáratós példányok voltak. Szerencsére készültem Tanár úr, és elvittem magammal a jó kis IsoTek bejárató CD-met, addig beszélgettünk egy sort. Eszmecserénk során kiderült, hogy az én itthoni környezetembe és a jelenlegi elektronikámhoz talán jobb választás lenne az eggyel kisebb széria kisebbik álló doboza (C 95), de erre még visszatérünk. A magassugárzó még a CD-lefuttatása után is picit érces maradt, de savanyúsága szinte teljesen megszűnt. A dinamikakezelés tetszett, a kisebbik sorozathoz képest sokkal hevesebb és szigorúbb karakterű volt ez a doboz. Könnyűzenére és filmre nagyon jól helytállt, de nagy terhelésen kissé öblössé váltak a mélyek, leszögezem, ez még mindig az RA-12-vel hajtva történt, nem pedig egy „ideális” végfokkal, és a szoba is igen üres volt, tehát a gerjedések talán nem is a hangfalból származtak, hanem a falakról. Nem lepődtem meg: a középtartomány részletei hozták azt a tisztaságot és élénkséget, amit úgymond hiányolok az otthoni rendszerből, de még a térábrázolás sem volt rossz, jóllehet, mélységérzetet nem nagyon kaptam, de ebben az árkategóriában amúgy sem nagyon találkozni színpad-vájkáló, térképező hajlamú monitorokkal.

A C 103 nagyon lelkes és virgonc doboz, aminek erőtartalékait nagyon nehéz egy 15-20 négyzetméteres szobában felkutatni, simán lehet, hogy 20-30 négyzetméteren is elboldogul valamilyen kis teljesítményű szubládával megtámogatva. A dobozból árad a bizonyítási kényszer, és folyamatos aktivitással közli a basszusokat, a váratlan csendüléseket, valahogy koffein-ízűnek éreztem, ami az én hangulatvilágommal „kompatibilis” zenékkel (Gramatik, Bonobo, Mickey Hart) többnyire jó, de igazán inkább filmezésre jó az ilyen hang. Aki kis helyre építene egy luxusbútor-szerű megjelenésű hangfal szettből házimozit, az tegye be ezek mellé a hozzájuk tartozó centert, és kő kövön nem marad. Ahogy hallgattam a legkülönfélébb albumokat (Sting, Trentemoller, Dali demo CD, Amelie OST, stb.) egyre inkább azt éreztem, hogy ez a hangfal összehasonlítatlanul tisztább és nyitottabb, élesebb hangot nyújt, mint amihez hozzászoktam. Viszont a zene súlyát, a drámát, az ütős és lehengerlő mélyeket kissé kapkodósan fogta meg. Vagy éppen meg sem fogta őket, csak úgy megragadta, aztán hirtelen elengedte, de ez nem csoda, hiszen bármennyire masszív és tekintélyparancsoló teremtés, a C 103 még mindig egy állványos doboz.

Még visszatérünk…

Erről is beszéltem a kollégákkal, és eztán került szóba, hogy talán jobban járnék egy álló dobozzal. Ezért abban maradtunk, hogy szólnak majd, ha megérkezik a (2 és fél utas) C 95, mert a jelenlegi Rotelt nem szeretném lecserélni, és ő bizony kevés a C 103-hoz valamint a C 97-hez is, viszont a C 95-höz még simán lehet, hogy elég lesz. Egy a lényeg, a C 10-es sorozat teljesen más világ a kisebb kategóriákhoz képest, és aki 5-10 éve használ valamilyen egyszerűbb (gondolok itt a Studio-kra) generációt, de szintet akar lépni, annak érdemes vele megismerkedni.

Bari