Amikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy “ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.
A jó sztorik, amiket eddig láttam, mind valamilyen konfliktus köré épültek. Az Under The Skin nem ad egyértelmű utalást a nézőnek, helyette művészi képsorokkal sejteti, hogy idegen, de nagyon idegen nő jelenik meg Skóciában a nagy semmiből. Elnyújtott snittek. Unalmas beállítások. Scarlett flegma arca egy örökkévalóságon keresztül bámul a semmibe. Ez még csak egy dolog. Aztán jönnek azok a szörnyű “zenei betétek” mintha az agyamon akarna valaki kettéfűrészelni egy zümmögő szúnyogot, nagyjából ennyire “jó” a film aláfestése. Ha nem Scarlett vállalta volna a szerepet, akkor ez a projekt úgy, ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben.
A film egy bizonyos ponton rettegést és félelmet váltott ki belőlem, de nem a horrorfilmekhez hasonlatos hatással, hanem egy sokkal zavarodottabb és szörnyűbb módon. Hirtelen úrrá lett rajtam egy olyan típusú rettegés, amit valószínűleg akkor is éreznék, ha igazi UFO állna velem szemben. Azért fogott el az ijedtség, mert nem értettem, hogy mi történik, csak annyit láttam, hogy ami történik, az megmagyarázhatatlan, és vérfagyasztó. Nem viccelek, a frász jött rám, megrémítettek a képek. A film tisztességtelen módon zárul le, nem ad magyarázatot a nézőnek, nem válaszol meg semmilyen kérdést, nem ad támpontot. Így én sem adok pontot neki. az iMDB-n egy igazi fanatikus úgy nyilatkozott, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. Nem lehetünk egyformák, nekem a La Grande Bellezza tetszik, ha szerzői filmről van szó, de ez az angol szörnyűség számomra a legrosszabb, a létező legrettenetesebb dolog, amit valaha mozgókép címszóval átéltem.
Értékelés: 0/10
Echart Tolle rávilágított 1-2 dologra, amiket korábban nem alkalmaztam tudatosan. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy a baloldalt látható könyvet is elolvastam, ugyan a címe alapján nem vettem volna meg. Úgy hangzik, mint valami lelkisegély tanácsadó ponyvaregény, ami tele van közhelyes és idegesítően naív gondolatokkal, holott a “Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni” leginkább sztorik gyűjteménye, és tele van olyan tippekkel, amik tényleg segítik az embert abban, hogy nyugodtabb lehessen. Úgy minden esetben, az élet minden területén, legyen szó akár munkáról, akár családról. Azt vettem magamon észre, hogy a könyv elolvasása után békésebben viselkedek, és a kollégáimmal is hamarabb meg tudok oldani bármilyen jellegű konfliktust. Arra is rájöttem (ami talán nem meglepő észrevétel egy ilyen témájú könyv elolvasása után), hogy sokkal kevesebbet aggódom a dolgok miatt. Ugyebár itt a blogomon mostanában már nem szoktam hangoztatni, hogy épp mi nyomja a lelkemet (ha egyáltalán nyomja, mert hogy néha ilyen is előfordul), hiszen az én bajom az az én bajom, és nem kell a világot terhelnem vele. Persze pont itt van a kulcsgondolat: az én bajom. Mindenkinek többnyire a gondolatai határozzák meg a baját is egyben. Másképp szólva, a problémáid forrása az esetek döntő részében az, hogy a gondolataid felnagyítják és rádúszítják a problémáidat. Aztán jönnek a szellemi, majd egészségügyi következmények, amiket ez a könyv folyton folyvást igyekszik a legkülönbözőbb, módon ábrázolni. És ami kísérteties volt számomra, hogy ezek a “tanulságsztorik”, amik a kötet bő negyedét kiteszik, többnyire ugyanazt a témát járják körül, ugyanazt a gondolatot és megoldást sugallják. Tanultam néhány dolgot ebből a kis könyvecskéből, és azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak különösen alkalmaznunk kéne jónéhány tanácsot, ami található benne. Igaz, hogy réges régen, majdnem száz éve íródott szavak vannak benne, de Dale Carnegie munkája mai napig aktuális, és helytálló, hiszen az emberiség természete nem sokat változott ennyi évtized után sem. A mai világban ezt kéne kötelező olvasmánnyá tenni, és nem az Egri Csillagokat, már elnézést hogy ócsárolom a magyar irodalmat, de akkor is.
Keanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, 