Amikor utoljára itt jártam, több, mint tíz éve, még nem volt ennyire fullos a bejárat. Persze most is sorban kell állnunk a jegyért, és 2000 Ft aránylag még mindig húzós, de nem érdekel, mert szeretem annyira a jégkorcsolyát, hogy ne érdekeljen. Mosolygok a sorban. Előttem és mögöttem is tizennyolc éves lányok csevegnek. Tizenötpercig várok, hogy sorra kerüljek: tizenöt percig hallgatom, ahogy előttem és mögöttem a nagy, üres semmiről beszélgetnek olyan hanghordozással, mintha a Wall Street brókerjeivel lennék körbevéve. Holott mindössze a szárított rózsa, az “érettségi után tuti szakít vele” meg a “attól kiszárad a hajad, nem?” jellegű foszlányok rohasztják az agyam. Nagyképűnek érzem magam, a semmitől. Jobban teszem, ha nem hallgatom őket. Óriási szakadék tátong közöttem és az utánam következő generáció között, nem is értem, nincs értelme foglalkoznom ezzel a kérdéssel, pláne most, hogy sorba kerültem.
Már a jégen vagyok. A koszorú úgy-ahogy megyeget, hátrafele még nem vagyok képes normálisan közlekedni, és a farolás továbbra is bakancslistán marad. De istenien érzem magam. Kerülgetem az embereket, zárul össze a sorfal mindenhol, és én még pont átcsusszanok. Nem tudom kommentár nélkül hagyni a háttérzenét, ami a pálya egyetlen sarkából szól egy 15 cm mély, túlvezérelt hangszóróból. A komment bennem elfüstöl, aztán miután eloltották a lángokat, kihúzom a kabátom zsebéből a fülhallgatómat, és a saját zenémet hallgatva körözök tovább. Isteni ez a korcsolyázás. Az egész hely pont attól jó, hogy jég van, hogy sokan vagyunk, hogy lehet körbe-körbe menni, mint egy halraj, és hogy egyedül én vagyok olyan bolond, hogy a saját zenémet hallgatom. Pedig pont ettől jó az egész. Csípős hideg a levegő, most hullanak le az első hópelyhek, a 2014-es év első, szalonképes és jókor érkező hópelyhei. Jólesik ez a semmittevés, ez a siklás üres fejjel. Már izzadok, mint a ló, de eszem ágában sincsen megállni. Nem gondolok az életemre, a gondjaimra, az örömeimre, az emlékeim is bezárultak, csak karcolom a rücskös jeget magam alatt, és száguldok, mint egy állat. Ilyenkor mindennél többet ér, hogy az ember egyedül lehet. A tömeg mintha nem is létezne, jobban egyedül vagyok, mint este lefekvéskor, vagy mint ahogy Tatán álltam a pályaudvaron. Ez a korcsolyázás lesz az idei év egyik legkedvesebb emléke, és fogalmam sincsen, hogy miért. Ki gondolná, hogy egy kis csúszkálás mindent egyenesbe hoz?
Mire ez az év a végéhez ért, kifacsarodtam érzelmileg, és miközben minden gondolatom a feje tetejére állt, bizonyos szempontok lehullottak a tudatomról, hogy helyettük újabb, összetettebb felfogás tapadjon fel egóm facsarodó falaira. Most, hogy elérkezett a Karácsony, már újra készen van az éber, tudatosan cselekvő énem. Mégis, sokszor érzem magamon, hogy tele vagyok nyugtalansággal, kishitűséggel és kétségekkel, nem tudtam még tisztán látni, az éber és nyugodt állapot fenntartásához találnom kellett volna valamit. Keresés közben a Vicky Cristina Barcelona DVD-re bukkantam rá, ami három hete zsír originált állapotban porosodott a polcomon, aztán ezen az estén úgy döntöttem, hogy kibontom és megnézem. A film felébresztette saját, friss élményeimet, és a sztoritól elkanyarodtam a saját irányom felé. Woody Allen filmet nem érdemes úgy nézni, hogy beleéled magad a szereplők helyzetébe, mert csak egy gagyi, szappanoperánál alig jobb szituációban találod magad. Egészen más lesz a helyzet, hogyha a karakterek cselekményeit a saját tapasztalataiddal vegyíted, hogy ha valamelyikük életéhez megpróbálod a tiédet hasonlítani. Onnantól kezdve elkezd beszélgetni veled a film. Ahhoz, hogy az olvasó értse, amit írok, kell,, hogy rendelkezzen bizonyos felfogással a párkapcsolatok, a szerelem, a szeretet és az érzelmi függőség témájában. Ha ezek megvannak, akkor már lehet ismerkedni a filmmel is. A felszínesség függönye sokak számára nézhetetlen filmmé fogja tenni a Vicky Cristina Barcelona-t, pedig nem kell hozzá érzelmi gurunak lenni, hogy átvegyük a történet tűnődéssel felhígított üzenetét, de kell, hogy tapasztaljunk dolgokat. Talán Cristina is pont ezt próbálja megkísérelni a filmben, folyamatosan tapasztalni és kipróbálni az újat.
Hát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az