Hónap: 2014 november

Ez a történet úgy érzem, nem változtat semmit a világ működésén, ugyanúgy folytatódik az a zavaros körfogás, aminek én is részese vagyok, mégis úgy érzem, hogy életem egyik legérdekesebb pillanata, vagyis hát, napja volt. Őrült körforgásokkal telt a fiatalkorom, magam is őrülettel szemléltem a világomat, de igazán hibbant talán legjobban akkor voltam, mikor olasz nagybátyám, Marcello bácsi húszéves koromban megkeresett egy meglehetősen furcsa kéréssel. Marcello bácsi hihetetlenül gazdag volt, azt hiszem, mai napig nem tudnám megbecsülni a valódi vagyonát. A pénzről ugyanakkor sosem beszélt. Többnyire csak ült az íróasztala mögött, rendezgette a dossziékat, és néha a görcsösen rátörő köhögéstől, megpróbált odavánszorogni az ásványvizes csaphoz, hogy egy pohárkába töltsön magának, ami talán leviszi azt a fájdalmat a torkáról. De a víz természetesen nem segített, ugyanis Marcello bácsi már nagyon öreg volt, és beteg. Bármennyire beszélt utálattal és szánakozással az életemről, a felfogásomról, a szokásaimről, a stílusomról, nem akartam vele vitába szállni, hiszen az egyetlen élő rokonom volt ő, egyben az az ember, akinek mai napig köszönhetem, hogy fedél van a fejem fölött. Aztán amikor húszéves lettem, olyan dolog történt, amit soha nem felejtek el.
A szobámban voltam, épp abbahagytam az egyetemi baromságokkal való foglalkozást, feltettem valami zenét, és csak ültem az ablakpárkányon remélve, hogy az agyam újra engedelmessé válik, és tudom folytani a tanulást. Nagyon feszült voltam a vizsgáim miatt, de az idegességemet senkivel nem tudtam megosztani, úgy éreztem, hogy futnom kéne legalább egy félmaratont ahhoz, hogy ez a szenny, ez az ideggörcs csillapodjon bennem. Komoran és szorongva bámultam ki a szobám ablakán, épp az egyik futócipőmet törölgettem. Aztán nyílt az ajtó, és betotyogott Marcello bácsi. Soha nem felejtem el azt a bújkáló mosolyt az arcán. Nem tudom elfelejteni, mivel azelőtt soha nem mosolygott se rám, se senkire. Szóval benyitott a szobámba, az ajtó nyikorogva kitárult, ő meg a sétapálcájába erőteljesen kapaszkodva elvánszorgott az ágyamig, majd leült a szélére. Csak ekkor vettem észre, hogy a jobb kezében egy kis bőrtáskát szorongat. Mereven rám nézett, a szája sarkában még mindig ott bújkált az a kis görbület.
– Tessék mondani, bácsikám. – mondtam, miután a cipőt visszatettem a radiátor mellé, és egyenes háttal megálltam az ablakpárkány előtt. Marcello bácsi most levette rólam szúrós tekintetét, öreg kezeivel a táskáját közelebb húzta magához, az ölébe vette, majd behunyta a szemét. Csaknem fél perc telt el így, nem tudtam, hogy mégis mit mondjak az öregnek, mivel neki többnyire semmit sem lehetett mondani, vagy legyintett, vagy ledörrentett és rámparancsolt, hogy fogjam be a számat, mert nem kíváncsi a véleményemre. Én mégis elviseltem a rigolyáit, mert valahol tudtam, hogy mi ketten senki másra nem számíthatunk. Mindenesetre nekem eleve szokatlan volt, hogy a bácsikám bejön a szobámba, úgy értem, azelőtt nemigen tette be a lábát, nem mintha bajom lett volna a jelenlétével. Valahogy határokat húztunk egymásnak láthatatlanul, érzékeltetve saját felségterületünket. Na de a lényeg még csak most jön: Marcello bácsi ugyanis készült valamire, és mai napig nem értem, hogy miért tette. De rám emelte szurokkal feltöltött tekintetét, és azt morogta érdes hangján:
– Most jól figyelj rám, kisöreg. – Mindig kisöregnek hívott, a szüleim balesetétől kezdve, és csak akkor használta ezt a szót, ha bizalmas dolgot akart közölni. Amúgy meg mint sokan mások, ő is csak a normál nevemen szólított. Én egyből sejtettem, hogy valami nincs rendben. De nem számítottam arra, ami ezután történt: Marcello bácsi homloka kisimult.
– Figyelsz? – Kérdőn meredt rám azzal a jellegzetes, vizslató tekintettel, én bólintottam, majd tudva, hogy mindjárt nekiáll követelni a szóbeli reakciót, hozzátettem:
– Igen figyelek, tessék mondani. – gondoltam, valamilyen instrukcióval lát majd el a háztartással kapcsolatban, vagy megkér, hogy vigyek el valami csomagot valamelyik veterán cimborájának, aki valószínűleg hozzá hasonlóan csak szellemként járja a várost. De nem ez történt. Helyette az történt, hogy Marcello bácsi a térdén pihentetett kezét felemelte, a táska cipzárjához nyúlt, és lassan, de határozottan, mint valami hegedűművész, elhúzta a cipzárt, és szétnyitotta a táska tetejét. A kis tarisznya tele volt bankjegyekkel. Iszonyatos mennyiségű pénz volt benne.
– Azt akarom… – itt egy kis szünetet tartott, szúrós tekintetével újfent meggyőződve arról, hogy nem gondolok semmire, csak a válaszára, de arra már meglehetősen – … azt akarom, hogy fogd ezt a pénzt, és menj el a Howard’s és a Wall’s kereszteződéshez, ott van egy autószalon. Ott van egy autó, félretették az én nevemre. Menj oda, és fizesd ki. Megértetted?
– Igen, bácsikám. – mondtam.
Marcello bácsi szája sarkába megint odapimaszkodott a bújkáló mosoly.
– Az a kocsi, a tiéd, kisöreg. Most már megérdemled.- egy pillanatra felhúzta a száját, mintha elérzékenyült volna, a bal szemöldöke is megremegett. Én pedig csak álltam, és nem hittem a fülemnek, illetve tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy meghibbantam, vagy hallucinálok. Megdermedt a levegő a szobában. Mindketten tudtuk, hogy milyen autószalon van annál a kereszteződésnél. Szerettem volna mondani valamit a bácsikámnak. Ha akkor tudom, hogy már csak két hete van hátra, biztos, hogy nem győztem volna hálálkodni. Bár valószínűleg így is sejtette, hogy meghatódtam, mivel amikor a cipőmért nyúltam, a kezem elcsúszott a párkányon, és meg kellett támaszkodnom. A másik kezemmel eltakartam az arcomat, az önérzetem tiltotta, hogy bárki bőgni lásson. Marcello bácsi kőből faragott arca mit sem változott, az a félmosoly másodpercről másodpercre feljebb és feljebb értékelődött bennem. Éreztem magamon a tekintetét, azonban míg abba nem hagytam a bőgést, nem bírtam ránézni. Nem tudtam, hogy miért bömbölök úgy, a családunk miatt, Marcello bácsi miatt, vagy a gesztusa miatt, vagy mert arra a kocsira vágytam egész addigi életemben, vagy simán csak azért, mert soha senkitől nem kértem szívességet, és mégis attól kaptam leghamarabb, akitől a legkevésbé számítottam rá? Nem tudom. Marcello bácsi csendben ült az ágyán, és megvárta tiszteletteljesen, amíg abbahagyom a nevetséges zokogást. Aztán összeszedtem magam, megtöröltem a szemem, és farkasszemet néztem vele.
– Köszönöm, Marcello bácsi. – megint egyenesen álltam.
– Boldog születésnapot, kis szaros. Na, mire vársz, menj a verdádért, mielőtt meggondolom magam!
Tizenöt perccel később már az autószalonban álltam. A tulajdonos mellettem állt, és sorolta a kocsival kapcsolatos instrukciókat, a szervizes ügyintézéshez fűződő tudnivalókat, az autó birtoklásának feltételeit, végül a specifikációkat, és javasolta a próbavezetést, illetve a tesztelési időszak fontosságát, meg a pályák neveit, meg mittudomén. Nekem nem mondott már újat, mert ezt a rohadt kocsit láttam magam előtt minden este, lefekvés előtt. Ez a kocsi olyan volt nekem, mint egy bombanő, mint egy bálvány. Énekelt hozzám, mint egy szirén, még néma csendben, a motor járatása nélkül is hallottam valami zenét jönni belőle. Azt hiszem, ez a nagyravágyás, és a tárgyak iránti túlzott fanatizmus volt fiatalságom fő ismérve. Az a tűzpiros festék, az áramvonalas kasztni, teljesen megbabonázott. Csak álltam a kocsi előtt, nem is figyeltem arra, amit a szakértő hablatyol. Farkasszemet néztem az autóval, egymással szemeztünk, ő pedig olyan sátáni, kaján vigyorral bámult vissza rám, hogy ezúttal nekem bújkált a szám sarkában egy Marcello bácsi-féle mosoly. Elindultam a kocsi felé, körbesétáltam, Csak meredtem rá, felfaltam a szememmel. Oldalról már nem tudott nézni, de a lámpái sarkából még mindig rámvillantott valamennyit a LED-es szikráiból. Csak legeltettem rajta a tekintetem, némán, és úgy éreztem, hogy túl jó nekem ez a gép. Úgy éreztem, hogy ha beleülök, akkor elszabadul a pokol. Valamiért, hogy ennyire karnyújtásnyira került, hogy a pénz ott volt a táskámban, akadályok nélkül mintha pánik kerülgetett volna. Éreztem, hogy a kocsi nem értem van, hanem saját magáért. Egy olyan filozófia által készült, fejlődött ki, épült fel, ami semmi mást nem szónokol, csak a fölényt. Ismertem ezt az érzést, és azt is ismertem, amikor ez az érzés kifejezetten hiányzott a maratonról, vagy a felmérőkről, a versenyeim előtti napokból. Kérdezte a szakember, hogy akkor beleülök-e, valószínűleg látta rajtam, hogy egy szava sem érdekel. De nem válaszoltam. Csak bámultam azt a kibaszottul gyönyörű autót. Aztán hirtelen sarkon fordultam, és kisétáltam a boltból. Valamire rájöttem aznap, de nem tudom elmondani, valószínűleg nálam okosabb emberek tudnák csak pontosan meghatározni, hogy miért nem vettem meg a Ferrarit. Azt azért elmondhatom, hogy Marcello bácsi pénzét visszaadtam még aznap, nem is mondott semmit, csak legyintett, ahogy szokott, amikor nem érdekli, hogy mit akarok. Azóta többet nem álmodtam a kocsiról.