Hónap: 2014 október
Számháború projekt vol. 1
Most már szinte biztos, hogy idén nem lesz kész a Számháború film, jövő tavaszra át kell tolnom. Mindazonáltal néhány jelenetet idén forgatunk le, hogy ne teljen hiába az idő, illetve lesz egy olyan zárt, beltéri szekvencia, amiben nem látszik az aktuális évszak, ugyanakkor ez kb. 5-7 percet tesz ki a komplett filmből, tele vágásokkal, ergo megköveteli az utómunkát. Ezt a bizonyos szekvenciát fogjuk ég idén felvenni, addig is továbbra is folyik a szereplőválogatás.
Kaptam egy nagyon jó tippet, hogy hirdessem meg a neten, fórumokon, vagy facebookon valamilyen csoportban szereplőkeresési szándékomat. Két napja tettem ki a posztot, azóta már ketten fel is kerestek, akik érdeklődtek a kontagonista karakter szerepére. Örülök azért, hogy nem teljesen reménytelen a szereplőválogatás fázisa. Van egy karakter a fejemben, és nem akarom beérni fele vagy negyedannyira megfelelő személlyel, nekem pont olyanra van szükségem. Arra is felhasználhatom a rendelkezésre álló időt, hogy csiszolgassak a forgatókönyvön.
Most inkább átadom a szót Chet Fakernek
Újabb hangfalas videóval lettem kész…
A hangot csak simán felmondtam a H4n-be, leraktam magam elé az íróasztalra. A kép 700D-vel készült, gyári kit objektívvel… a szoba be lett világítva 2 db 85 W-os hideg fehér kompakt fénycsővel. A falak szinte teljesen feketék voltak, ennek ellenére valamennyi látszik a hangfalakból, ISO 400-800 közötti érzékenységgel dolgoztam.
Tél(imádat)
Napokat töltöttem el a toronyban. Ennyi idő alatt teljesen felfrissültem, a kúra jót tett. A száztizenkettedik emelet hangulata egészen más, mint a negyvenötödiké. Valahogy a város másként fekszik el előttem, persze amikor előzőleg itt jártam, még nem volt olyan makacs hóvihar odakint. Készülődni kezdtem, olyan fél tizenegy tájékán, ilyenkor az egész hely már álomba merül. Előírásnak megfelelően be kellett zárni a hálószobát, mindent visszatenni a helyére. A padlófűtést szándékosan kikapcsoltam, hogy a hideg mészkő padlót érezzem a talpam alatt. Ezúttal nem hallgattam semmilyen zenét, meg se szólaltam, élveztem a csendet, próbáltam valamit kivenni az ablak másik oldaláról, de csak sötétszürke homály látszott odakint. Gondoltam, biztos hóvihar. Felhúztam a cipőmet, aztán magamra dobtam a kabátomat és a kalapomat is, a sálammal orrig körbetekertem az arcom. A nyakkendőmet kicsit szorosra húztam már megint, de nem álltam neki vacakolni vele. Elraktam a borítékot a belső zsebembe, és kiléptem a lakosztályról. A folyosó gránitszürke falai között egyedül bandukoltam végig, egészen a liftig. A kihalt folyosón csak az én lépteim visszhangoztak, ahogy a cipőm sarka tompán nekipuffant a szőnyegnek. Beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet. Hamar leértem, a portás felé biccentve éreztem, hogy tényleg szoros a gallérom, úgyhogy bekotortam a sál alá és meglazítottam a nyakkendőt. Végül felhúztam a kesztyűmet, és kiléptem a kapun ki, a szabadba. Odakint vaskos pelyhekben hullott a hó. A cipőm alatt megroppant a frissen lehullott réteg, a nadrágom bokáig azonnal fehérré vált. Hunyorognom kellett, hogy lássak valamit az utca körvonalaiból, attól nem kellett félnem, hogy elütnek, mert errefelé nem jártak már kocsik. Egy pillanatra a hátam mögé néztem, fel a toronyra, amit éjfélig mindig kivilágítottak. Most is szépen fénylett, igaz, a hóvihar miatt nem lehetett ellátni a tetejéig, de a szitáló fehér zajban szépen átküzdötték magukat a reflektorok. Az éjszaka csendjébe gázoltam előre, behúzva az állkapcsom a mellkasom irányába. Kipihent emberként indultam el, tudva, hogy mire megállok, végtelenül kimerültnek fogom érezni magam, és valószínűleg most egy darabig nem lesz alvás. De a sötét téli éjszaka megnyugtatott. Nem gondoltam semmire, csak léptem előre a fekete, fehér és borostyán fényekben úszó sötét utca irányába. Egyszercsak valami kemény csikorgott a lábam alatt. Megálltam, és lehajoltam, a kesztyűvel nem tudtam rendesen megfogni. Levettem hát, és puszta kézzel nyúltam a nyers hóba. Egy medál volt. Egy lerágott almacsutkát ábrázolt, fogalmam sincs, mit jelenthetett ez.
Aztán felébredtem.
Ismerkedés a titokzatos és sokoldalú Zoom H4n felvevővel
A Zoom H4n egy csodálatos szerkezet…de…
Mindazonáltal van neki egy olyan jellemzője, amit laikusként még gondként könyveltem el: túl sok mindenre képes. Ilyenkor jönne a következő gondolat: én pedig túl hülye vagyok hozzá. De hát mint minden, a hülyeség is relatív, és igazság szerint az egyetlen megoldás a japánok említett mestereszközének megértéséhez itt van az orrom előtt, és mindjárt meg is mondom, hogy mi az. Mindazonáltal néha tényleg leblokkolok, hogy mennyi mindenre képes ez a kütyü. Annyi mindenre, hogy ahhoz nem elég egy blogbejegyzés, sem pedig öt perc, amit az átlagemberek egy blogbejegyzés elolvasására szánnának. De mielőtt eltérnék a témától, és kiderülne, hogy pocsék közvélemény kutató vagyok, elmondom, hogy szerintem mit kell tenni mindazoknak, akik a Zoom H4n boldog tulajdonosává válnak egy napon, vagy netalán már most is azok.
Először is, tudj angolul.
Ez a legfontosabb, mert enélkül nem fogsz eljutni a “másodszor” részig. Most pedig következik a “másodszor” rész: vedd elő a termék használati kézikönyvét. Igen, egyre gondolunk, a kis fehér könyv, ami a dobozban volt, és 150 oldal hosszú. Elgondolkodtató dolgok ezek: egy diktafonhoz mellékelnek egy kisregényt, minek? Akik szeretik a Zoom termékeit, most valószínűleg voodoo babát gyártanak az én arcommal, és tűzre vetik, amiért a “diktafon” jelzővel degradálom ezt a máskülönben mágikus hatalmú masinériát. Használható diktafonnak, igen… aztán a gondok akkor jönnek, ha nem diktafonként, hanem (amire meglepő módon alkalmas) nagybetűs hangrögzítésre szeretnénk használni, tehát bármilyen élő vagy élettelen tárgy által kibocsátott akusztikai rezgések digitális jeltárolására. Eddigi pályafutásom során egy dolgot mindörökre megjegyeztem, és az így hangzik: a hang mindentől függ. A hang függ a környezettől, a mikrofontól, a kábeltől, a beállítástól, és… hé! Álljunk itt meg!!! Vissza kicsit! Még egy kicsit! —————–>>>>> BEÁLLÍTÁSTÓL <<<<<——————————- Helyben vagyunk. Bocsánat, hogy húzom az idődet, kedves olvasóm. De ez a nagy lecke. És a nagy leckéket általában tálalják. Egy gyalázatosan szarul sikerült párkapcsolat és az azt követő szakítás után is ilyesmit gondol az ember: ezt a leckét aztán frankón tálalták. Csakhogy nekem nem az a célom, hogy összevesszek a H4n-nel, épp ellenkezőleg, szeretnék vele együttműködni, mint hű szolgálómat, eszközömet, társamat, használni akárhányszor rögzítenem kell. Mi múlik a beállításokon? Ha jó dolgokat pötyögsz be a menüben, akkor…
- Elkerülheted, hogy a váratlanul növekvő dinamikájú részletek torzítást okozzanak
- Beállíthatod a H4n összes (mind a 4) csatornájának hangerejét, egymástól függetlenül
- Elérheted a metronóm funkciót, amennyiben élő hangszeres zenét rögzítenél
- Levághatod az alsó frekvenciákat (Lo-pass filter), amennyiben nem szeretnéd, hogy pl. a beszédhangot más környezeti frekvenciák (pl. elhaladó busz hangja, lábdobbanások, etc.) megzavarják.
- Automatikus hangerő beállítást engedélyezhetsz, amennyiben a dinamikai határok felvétel közben változnak. Ilyen esetben a Zoom egy bizonyos szintű hangerő (-6 dB) átlépése esetén automatikusan visszavesz a saját hangerejéből. Bizony. Okosabb, mint a telefonom, mert a telefonom ilyet nem tud.
És ezek csak a legfontosabbak voltak, amik effektíve engem is érdekelnek, érintenek. A használati kézikönyv nem kötelező olvasmány, de ha nem olvasod el, könnyen lehet, hogy elsiklasz egy olyan fícsör fölött, amit soha a büdös életben senki nem fog az orrod alá dörgölni, megmutatni, átadni. Így aztán használd a nyelvtudásod, gyakorold a külföldi nyelvet, nem fog ártani. Sok sikert, jó hangrögzítést kívánok…. mindenkinek… és ti is kívánjatok nekem, elvégre egy jó filmet kéne mutatnom hamarosan 🙂
Mai vendégem: Arcam miniBlink
Ez volna a Sennheiser Urbanite?
Egy kis munka otthonra
Ma elkezdett pattogni az egyik fülem, ami azt jelenti, hogy az átmeneti süketséget már csak napokig kell elviselnem… De ennél vannak érdekesebb dolgok is a nagyvilágban.
Ma ma el voltam varázsolva, valószínűleg több okozója volt a viselkedésemnek. Rájöttem, hogy még mindig tudok zavarban lenni. Hullámzik az egóm. Azt hiszem, keveset aludtam, és azért is van ilyen álomszerű profilja a mai napnak.
Hazajöttem, levettem a táskámat és fürdés előtt nekiálltam videót vágni. Ha nem haragszotok meg rám, a post hátralevő részében lehet, hogy ékezetes hibákat találtok majd. Épp egy olyan tabletrol írok, ami ki akarja találni a szavakat helyettem. A durva az, hogy egész jól megy neki.
Már majdnem két hónapja vagyok az új helyen. Egyre jobban tetszik. Egyre több a tennivaló, unalmas percek nincsenek hála istennek. Most, hogy jön a hosszú hétvége, jobban el tudok mélyülni a Zoom használati kezikonyveben, és be tudok fejezni nehány cikket is.
A forgatásnál igen komoly nehézségek adódtak. Az egyik szereplő gyakorlatilag cserben hagyott úgy, hogy már három napnyi munkám állt egy 3,5 perces vágott anyagban, amiben ő is szerepelt. Így viszont az anyag kuka, ujra fel kell venni. Nagyon csalódott vagyok. Ettől függetlenül nem hagyjuk abba a videozast, csak keresnek kell valaki mást, megbizhatobbat erre a szerepre.
Tegnap edzés után még elmentem a boltba lencséért, és kifelé jövet átmentem egy rendőrautó elott. A két hekus egymásra nézett, majd engem vizslattak furcsa arccal. Átmentem a zebrán, és egy pillanatra megtorpantam, a hideg szélben megláttam egy légörvényt, amint felkap egy halom falevelet, és a földtől pár centire szabályosan forgatni kezdi őket, mint egy miniatűr ciklon. Ahogy ezt bámultam, lenéztem a kezem irányába. Ekkor vettem észre, hogy a bevásárlókosarat gyakorlatilag magammal vittem az útkereszteződésig, nem csoda, hogy a rendőrök olyan meredten néztek rám, ahogy fejhallgatóval, golfsapkában, piros esődzsekiben, megrakott hátizsákkal és egy kék bevásárlókosárral (amiből kilóg egy giga pakk vécépapír) bambán átsétálok előttük, egyenesen a szupermarketből kilépve… végül visszavittem a kosarat a boltba, nem nézett rám senki, pont jó volt ez így. Hazajöttem, és tovább vágtam a videókat, akkor arra gondoltam, hogy ezt éjjel nappal lehetne csinálni. Szeretek itthon képet vagdosni az én kis autodidakta bázisomon, főleg, ha ilyen jó és szép a téma …
Izzasztó orvosság
Múlt hét csütörtökön elkaptam egy meglehetősen makacs torokgyulladást, nem tudom hogy vírust sikerült bezsebelni, vagy edzés közben kellett-e volna becsukni az ablakot, de már mindegy. Csütörtökön bementem dolgozni, hiba volt… a torkom óráról órára egyre jobban és jobban kapart, a bogáncsból szögesdrót lett, a szögesdrótból tűpárna, aztán már egy komplett vasbetonrúd szúrta ketté a garatomat. Estére be is lázasodtam, nem érzékeltem a külvilágból semmit sem, bár még sikerült eljutnom a nagymamámhoz, adott gyógyszereket és milánóit, meg egy olyan gyömbéres teát, amitől egyből jobban éreztem magam. Csütörtök este hazamentem, gyorsan lefürödtem, vacogva bebújtam az ágyba és állig húztam a bárányirha takarót. Közben a filmen járt az agyam, hogy a suhanó nyílvesszőt hogyan kamerázzuk majd le, meg ilyenek. A gyömbéres tea és a gyógyszerek hozták a várt hatást, elkezdett csorogni rólam az izzadtság, mozdulni se bírtam. Minden egyes nyelésnél, mintha üvegszilánkok mennének le. Forgolódtam a párnán, mire észrevettem hogy az egész tiszta víz, eldobtam és hoztam a szekrényből egy új párnát, meg a matrac másik végére feküdtem, amit még nem izzadtam szét. Szombaton ugyan a lázam elmúlt, helyette bedugult mindkét fülem, és elment a hangom. Kíváncsiságból belevilágítottam a fürdőszobai tükör előtt állva a torkomba, el is borzadtam a látványtól, mintha a nyolcadik utas díszlete lett volna a nyelőcsövem teteje, valami világos színű borzadály lerakódott a torkomba. Este megint izzadtam, mint a ló, és éjjeli egy órakor bekövetkezett gyerekkorom nosztalgiája: a fülfájás. Nem volt nálam só, gyertya, csak kövirózsaolaj, de úgy voltam vele, hogy ennyi fájdalmat még egy gyereknek is el kéne bírnia, szóval jobban teszem, ha alszom. Próbáltam valami nyugtatóra gondolni. Valamire, ami nem a filmmel kapcsolatos, sem a munkával. Átsuhant az agyamon: egyáltalán, mi a ménkűt művelek mostanában a melón és a videózáson kívül? Nem sokat, még filmet se néztem hetek óta, komolyan szégyellem magam, én, aki heti 3-4 filmnél általában nem hajlandó alább hagyni. Aztán megint jött valami hangemlék tompán, ezúttal egy másik feldolgozás: All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day… Láttam magam előtt a jazzkocsmát, a gitárt, a harmonikát, ahogy támasztom a falat és becsukom a szemem. Próbáltam rávenni a fülemet, hogy felejtse el a fájdalmat és a hangra összpontosítson, ami emlékezetből szól. Fészkelődtem közben, a párna vákumot termelt a hallójáratomban és megnyomta a dobhártyámat, bedugult füleim a véráram pumpálását hallatták felerősítve. Csak morogtam, nem mérgesen, tehetetlenül. Közben minden erőmmel az emlékbe kapaszkodtam, abba a kellemes hangra, és az elbűvölő mosolyra. Kivillanó fehér fogak, tánc. És a szövegre. All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day. Felültem az ágyban. Észre se vettem, hogy elaludtam. Már hajnali négy óra volt. Már nem fájt a fülem se. A California Dreamin’ bevált. Ma már nem izzadok ha lefekszem aludni, és a torkom se kapar, csak még olyan hangon beszélek, mint Steven Tyler, gondolom szombaton túl sokat harsogtam amikor a kávézóban szombat este felvettük a beszélgetős jelenetet Marc-kal. A főnökömnek lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta: Barna, túlhajszolod magad. Hasonlót gondolt a kollégám is. Meg a nagymamám is. Alvás kell. Hiába bírom ki hetekig úgy, hogy éjfélig, éjjeli 2-ig verem a billentyűzetet, egy idő után jelez a szervezet, és most csúnyán jelzett. Meg kell találni az egyensúlyt.
Más: ma este frankó videózás lesz, tűkön ülök. Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy az Edi & Kolos együttest (featuring Brüll Ede) videózzam le zenélés közben, de ezúttal inkább otthoni gyakorlós, semmint LIVE hangulatban. Szeretem az ilyen “állok a gép mellett és nyomkodom” alkalmakat, főleg azokat, amik zenészekhez kapcsolódnak. Kicsit vigasztaló érzést vált ki belőlem, mikor ilyen értelmes és lelkes zenészekkel beszélgetek, eszembe juttatja a saját dédelgetett álmaimat, és valahol bizonyítja, hogy amivel foglalkozol, az hosszú távon mindig gyökeret ereszt. Nem furcsa? Amíg szomorúan álmodozunk valamiről, megközelíthetetlennek tűnik, aztán mikor elkezdünk látszólag bolyongva ráállni egy pályára, amiről tudjuk, hogy összefügg a mi galaxisunkkal, egyszer csak minden közelinek, és elérhetőnek tűnik. Ilyenkor békésen érzem magam.