Hónap: 2014 augusztus
Az Edzőm
Most az edzőm érdemelt ki egy komplett bejegyzést, aki – hogy ne érezze zavarban a rá irányuló publicitást – álnéven ezúttal Bella néven lesz emlegetve, ha már kettlebell instruktor.
Bella talán már említette az életkorát, de amúgy valahol a harmincas évei második felében lehet, egy magas, vékony nőt képzelj el, akiből látszólag nem néznéd ki, hogy húszkilós súlyokat emelget puszta kedvtelésből… pedig így van. Az a helyzet, hogy az erő sokszor nem az izmokon múlik, és ezt az edzőm az első tréning alkalmával be is bizonyította, mikor odasétált egy a fejéhez képest kétszer akkora golyóhoz, és nekiállt hintáztatni, szabályosan lóbálni a lába között, miközben rezenéstelen arccal hozzám beszélt. Nem szimplán hintáztatta azt a súlyt. Olyan bivalyerősen lóbálta, hogy a végén visszarántotta, nehogy a feje fölé lendüljön. Nem emlékszem pontosan, de az a golyó lehetett vagy húsz kilós. Ha arányaiban nézzük, ez olyan, mint ha én lóbáltam volna egy harminckilós vasdarabot… de ez nem szimpla lóbálás volt. Merthogy a kettlebell aligha a súlyokról szól, sokkal inkább az erő szabályos mozdulatsorba történő átültetésére megy ki. És minden alkalommal ez történik, akárhányszor edzeni megyek. Persze, szétizzadom magam, frankón a saját izzadtságomban tapicskolok, a végére már remeg a térdem (még néha most, fél év folyamatos edzés után is), mikor elindulok lefelé a lépcsőházban, de a tréning olyan intenzív, hogy jóformán időd sincs rá, hogy felmérd a terhelés mértékét. De azt hiszem, elkanyarodtunk a témától. Térjünk vissza arra a személyre, akinek köszönhetem, hogy 8 hónapja edződök és erősödök, saját korlátaimat ismerve, önmagamhoz képest brutál teljesítménnyel, bármi jellegű sérülés nélkül. Bella arcmimikája alapállásban erőt, fegyelmet, szigort, nyers gondolatokat és mélyen lappangó vidámságot sugároz. Szemei körül bizonyos napszakban, ha olyanok a fényviszonyok vagy a világítás, sűrű ránchálózat látszik. De ezek nem a tipikus öregségi ráncok. A nyolcvanéves halász, az ötvenéves katona, a negyvenéves hegymászó sem azokkal a sima átlagos szarkalábakkal rendelkezik. A Bella szeme körül húzódó ráncok történelmet tárnak elém, elhitetik velem, hogy ő már sok mindent átélt, és ezek nem csupán nevetőráncok, azokat jól ismerem. Ezek a fizikai túlterhelés, a folyamatosan továbbemelkedő fájdalomküszöb, a kitartás és az örökös dacolás ráncai. Ha meglátod, elhiszed, hogy totálisan igazam van. Mindehhez társul egy rendkívül sötét tónusú írisz, amit gyakran nehéz elkülöníteni a pupillától, ezért sokszor olyan érzésem van, hogy edzés közben, mikor Bella figyel, a szemei teljesen feketék, mint a szurok, miközben a szemöldökei repülőgép szárnyhoz hasonlatos ívet vesznek fel, és egyből rám szól kissé mély, alulról képzett vokállal: hátra told a csípőd, és a kezedet is nyújtsad, vagy kapsz egy rúgást a lapockáid közé. Persze ezek nem valós fenyegetések, csak félvállról szokta odavetni őket, mintegy figyelmeztetésként, hogy továbbra is figyelj a munkádra, és komolyan végezd a gyakorlatot. Az eddig leírtak alapján Bella karaktere és arcformája az egerészölyvekéhez hasonlítana, de a valóságban a szigorú tekintet csak addig szigorú, amíg a hozzá tartozó arcizmok mosolyba nem görbülnek. Onnan hirtelen a szemet környékező halovány ráncok barátságos alakzatba rendeződnek és hirtelen nevetőráncokká alakulnak. Olyan ez, mint a sportautó, ami sokkal gyorsabban is tud menni ha felnyílik a hátsó szárnya, de mikor még először látod, nem tudsz semmit az aerodinamikáról, csak a motor teljesítményével vagy tisztában, mert többnyire azon múlik a sebesség. Bella nem siet sehova, mindig integet ha bemegyek az edzőterembe, és békésen támaszkodik a komódjához, vagy épp azon a zeppelin nagyságú gumilabdán ücsörög, amit gerinctornához szoktak használni. Többnyire hátrafogja a haját, így teret adva a sportos imázsnak, szeret karba tett kézzel magyarázni, ami azt illeti, néha még önfeled cseverészés is kialakul az edzés kellős közepén, de ezek a “kilépők” néhány másodpercnél nem tartanak tovább. Eljutok a tizedik lélegzetvételig, és egyből észbe kap… “de hol is tartottunk, na, nyomás, csináljátok azt az ötven swinget”. Swing a neve annak a bizonyos lóbálós gyakorlatnak. Szóval tovább folytatva analízisemet, Bella kissé búgó, zengő hangkaraktere mellé felszabadult kacaj társul ha épp valami poénosat hall vagy mond, de nem az ész nélkül röhögős nők közül való, egyszerűen csak szomjazza a jó humort, és ami azt illeti, jobb napjain ő is el tud ejteni váratlanul jó beszólásokat, amitől meg mi nem bírjuk ki röhögés nélkül. Nem az az ömlengős, kedveskedő fajta, de mikor négykézláb kivánszorogsz a teremből és megköszönöd az edzést, akkor kivillantja feléd mind a harminckét fehér fogát és mondja, hogy nagyon szívesen. Semmi bullshit, csak a kedélyes dumálás és csupa jótanács. Ahogy korábban mondtam, Bella alkata elsőre nem árulkodik sportolói múltról, de az az “elsőre” csak addig tart, míg nem kezdesz el figyelni. Mikor nyúl a füzetért, mutatja, hogy hogyan kell nyújtani, felrántja a golyót a válla elé, olyankor fürge és matematikailag kimért mozdulatokkal végez mindent, még a fejét is nyílegyenesen tartja. Ha épp szűkebb felsőt hord és besüt a nap, enyhén látható, amint a fény kettéosztja a hasfalát kettéválasztó függőleges barázdát. Én nem végeztem doktorit anatómiából, de hogy egy embernek az otthonüléstől nem lesz magától ilyen hasa, az holtbiztos. Ami azt illeti, cirka kilenc évnyi vívás, bő két-három évnyi kettlebell instruktori elő-és utómunkálatok, úszás, (csak amiket fél füllel hallottam) meg még kitudja milyen tennivalók húzódnak a háttérben. Az edzőm egyszer túlzásba vitte és megsérült a válla, azóta nem tud olyan nagy súlyokkal edzeni, szó mi szó, elmondása szerint anno dupla tizenhatkilós súllyal edzett, ami azért elég komoly, hiszen gyakran én is majd összecsinálom magam a dupla tizenkettestől… könnyűnek tűnik? Ez nem súlyzózás, ez bellezés. Szóval meg vagyok elégedve az edzőmmel, hiszen tanulok tőle, és mint említettem, az égvilágon semmi bajom nincsen a tornáktól, holott nem vagyok egy atléta alkat, ettől függetlenül látom magamon és a tartásomon, a törzsemet környékező izomcsoportokon, hogy ez a vasgolyó sokkal többet végez az emberen, mint gondolná. Azt hiszem, még nagyon sokáig fogok járni edzeni, mert végre találtam valami olyat, ami nem monoton mint a futás vagy az úszás, nem készít ki fizikailag, ha ésszel csinálod, mégis erősít és levezeted vele a feszkót. A Kenu után a kettlebell az a sport, amitől életem végéig képtelen lennék megbánni, és ehhez nyilván kellett valaki, aki bevezetett az ehhez fűződő tudnivalókba, szabályokba. Ezért igen, kijelenthetem, hogy hálás vagyok az edzőmnek.
Így lehet hangot továbbítani, vezeték nélkül…
A lápvidék harcosai
Magamtól nem állok neki ’80-as évekbeli filmeket nézni, hacsak valaki nem tesz erős javaslatot valami régi mestermunkára. Ezúttal egy könyvben láttam meg ezt a címet, egy könyvben, amit a szüleim adtak ajándékba. Érdekes olvasmány egy operatőr tollából, aki abszolút szakmai megközelítésből ad rátekintést a saját munkáira. Andrew Laszlo (igen, magyar származású) operatőri tevékenysége erős, hatásos bélyeget nyom a Lápvidék Harcosaira, különösen így, hogy elolvastam előtte a háttérmunkálatokat. A naturalista színhasználat, az alulexponált képek és az alacsony kontraszt mind szerepet játszanak a mocsár kietlen, hűvös világának visszaadásában. Így viszont, hogy folyton a képalkotást figyeltem, a történet a háttérbe szorult kb. a film kétharmadáig, tehát mire már a csapat felét legyilkolták (nem lövök le ezzel poént, hiszen thrillerről beszélünk katona szereplőkkel), csak addigra kezdtem felhagyni a filmes stíröléssel, és átadni magam a történetnek. A lápvidék harcosai egy olyan film, amelyben az első percekben majd elalszol, a végére viszont meg se bírsz moccanni a feszültségtől, egyedül az utolsó snitt enged levegőhöz jutni.
Értékelés: 7/10
Joe Navarro – Beszédes Testek
Joe Navarro könyve a testbeszéd rejtelmeit tárja fel, de nem a hagyományos, csevegő hangnemben, hanem komolyabb és egzaktabb leírásokkal. A precizitás nem oktalan, ugyanis Navarro évtizedeken át dolgozott az FBI-nál, ahol kihallgatásokon vett részt, megfigyelőként, aki úgymond leleplezi a gyanúsítottakat. Ugyanis testünk árulkodó jeleket ont magából, akár szeretnénk, akár nem. Navarro részletesen leírja, miként fejezi ki érzéseinket a lábunk, a kezünk, az arcunk, a testtartásunk, de még az ujjaink is. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik alaposabban szeretnék megismerni az őket körülvevő embereket és szívesen megtudnának többet a non-verbális kommunikációról, illetve annak esetlegesen kihasználható előnyeiről. Ugyanis ha értjük, mire gondol a másik, és hamarabb megértjük őt, az csakis jóra vezethet. Nekem hasznos volt, bízom benne, hogy segít majd a Számháború forgatásánál, amikor színészi instrukciókra kerül sor.
Mielőtt szemhéjam bezárul
Emlékszem még arra a hóviharra, mikor ketten sétáltunk, csak te, meg én. Odaálltál egy hóbucka mellé és azt mondtad: jé, hó! Majd szabályosan beledőltél a kupacba, mint egy darab deszka. Olyan jóízűt röhögtünk, hogy még azt is elfelejtettem, hogy hóvihar van és fagyos szél fúj ránk. Tündéri voltál. Azóta sok idő eltelt, és sok nyár is. Soha többé nem voltak olyan nyarak, olyan kiadósak, folyamatos kánikulákkal. Azóta ilyen szar van, hogy hol esik az eső, hol párás hőség fullasztja meg az embert. De akkor is, az a hóeséses éjszaka mélyen beleivódott az emlékezetembe, ami rám nem vall, hiszen annyi mindent felejtek. De megkértél, hogy ne felejtsek, és ezt be is tartom. Rengeteg mindenre emlékszem, több dologra, mint gondolnád, a kerek fejű szűk nyakú kanáltól a kalózfarsangon keresztül a buszozásokig. Emlékszel azokra a buszozásokra? Milyen hideg volt mindig, mikor még alig ismertük egymást. Nem véletlen, hogy a tél a kedvenc évszakom. Olyankor mindig felértékelődik minden, ami életben tart minket és véd a fagy ellen. A nyarat ellenben utálom. Csupa fájdalom, hőség, ingadozás, és savanyúság. Tudod, néha úgy érzem, meg kéne, hogy szólítsalak, hiszen nem is biztos, hogy mindez létezik-e egyáltalán. Azt sem tudom, hogy van-e értelme tartogatnom azt a tonnányi emléket. Nem tartott sokáig, míg egymásé lehettünk, de mégis csoda volt. Csodáltalak, hittem benned. Furcsa belenézni a tükörbe, és beismerni, hogy mindez, amit gondolok, és amit most leírok, csak a képzeletem szüleménye. Hiszen a múlt is csak illúzió, ez akkor miért lenne különb? Elképzelek dolgokat, elképzelem, hogy milyen vagy, és elképzelem, hogy az emlékek életre kelnek. Megannyi fantasztikus emlék. A szememmel meredten bámulom a tükröt, arckifejezésem se nem szomorú, se nem vidám, mégis, mintha mindenhol ráncok húzódnának rajtam. Vénemberként látom magam, aki csak bámul a tükörbe, és saját szemén keresztül meglát valakit, aki sose létezett. Csak én elképzeltem, magamban, mint képzeletbeli társat. Sose felejtem el. Azt a csodálatos, barna ruhát. A szívem megszakad, hogy nem lehet itt a kezeim között az a gyönyörűség. Micsoda kegyetlen dolog az illúzió, nemde? Én azért megtartom magamnak. Hogy miért? Azért, mert mielőtt lehunyom a szemem, sokkal nyugodtabbnak érzem magam, ha odaképzelek valamit. Legyen az akár egy szabálytalan szívritmus, akár egy terrakotta kendőbe burkolózó női felsőtest. Mielőtt lehunyom a szemem, a szép emlékek kiröppennek a pupillámon, pontosan úgy, mint mikor a vihar előtt, az utolsó napsugarak átszúrják a szürke égboltot. Aztán esni kezd az eső, én pedig mélyen elalszok.
Ooga chaka ooga ooga
Milyen film A Nagy Kékség?
Gyerekkori traumáink, már ha van olyanunk, kihat egész életünkre. Régi barátaink és ellenségeink szintén meghatározzák saját személyünket. Különösen igaz ez Jacques és Enzo sztorijára, a francia és az olasz szabadmerülők örök “harcban” állnak egymással, de közben barátok is. A nagy kékség csak addig tart velünk, míg nem kísérjük le Enzo-t vagy Jacque-ot száz méter mélyre, ahol már csak feketeség fogad. Úgy ültem le megnézni ezt a filmet, hogy nem tudtam, milyen hosszú -előre szólok, hogy nagyon – és azon kívül, hogy francia romantikus film, az égvilágon semmit nem tudtam róla. A film után még 1-2 napig magamba zárkóztam, nem beszéltem senkihez, csak az eseményeket próbálta az agyam feldolgozni. Ez a történet kitépi a néző agyát, elrepíti görögországba, és meg kell várnunk, míg visszaemelkedünk a normál, hétköznapi életünkhöz… nem lesz könnyű folyamat. A film tele van olyan pillanatokkal, melyeknél a néző még levegőt se bír venni, amennyiben együttérez a karakterekkel, vagy beleéli magát abba a helyzetbe, amikor több, mint 4 percig tartózkodik valaki a tenger mélyén, búvárkészülék nélkül. Nem csak a sós víz alapozza meg a Nagy Kékség dramaturgiáját, hanem a közben zajló romantikus cselekmény egy szőke lánnyal akinek szerintem kicsit vicces egérfeje van, de azért jól végzi a dolgát. Jean Reno, csak ő kell a sikerhez. Olyan “először és utoljára” karaktert személyesít meg, amit azóta se láthattunk tőle, ezért valamilyen értelemben megint csak egyedi munkáról beszélhetünk. Mély, művészi motívumokkal teli, jelentős üzenettel rendelkező film ez. Nem érezni az öregségét, nem vitathatóak a benne feltörő gondolatok. Nekem kicsit sok volt a delfin, jobban mondva delfinek, néha csak úgy jöttek olyan jelenetek, ahol Jacques nekiáll úszkálni a delfinekkel, de mindegy. Ha legalább ilyen jó filmhez lesz közöm valaha az életben, akár rongyos statisztaként a háttérben, akkor már boldog ember leszek.
Értékelés: 10/10
A kevesebb néha több
Néha elgondolkodom azon, vajon mi történik most itt, ott amott, vajon mi van ebben a pillanatban ezzel, azzal, amazzal. Aztán eszembe jut, hogy itt ott, vagy amott, ezzel azzal vagy amazzal ilyen, olyan meg amolyan dolgok történtek már korábban. Aztán az is eszembe jut, hogy ezért, azért, vagy amazért, őt, vagy másvalakit, vagy a harmadik valakit így, úgy, vagy amúgy sikerült kizökkentenem. És ezért, egyesek, vagy mások, vagy tudom is én kicsodák, hajlamosak megbántódni. Pedig én nem akadok bántani senkit. Hosszú napom volt, és fáradt vagyok, nagyon fáradt. Akkor miért írok most Blogbejegyzést?
Mert a kevesebb néha több.
És ezt jobb, ha tőlem tudod.