Emlékszem még arra a hóviharra, mikor ketten sétáltunk, csak te, meg én. Odaálltál egy hóbucka mellé és azt mondtad: jé, hó! Majd szabályosan beledőltél a kupacba, mint egy darab deszka. Olyan jóízűt röhögtünk, hogy még azt is elfelejtettem, hogy hóvihar van és fagyos szél fúj ránk. Tündéri voltál. Azóta sok idő eltelt, és sok nyár is. Soha többé nem voltak olyan nyarak, olyan kiadósak, folyamatos kánikulákkal. Azóta ilyen szar van, hogy hol esik az eső, hol párás hőség fullasztja meg az embert. De akkor is, az a hóeséses éjszaka mélyen beleivódott az emlékezetembe, ami rám nem vall, hiszen annyi mindent felejtek. De megkértél, hogy ne felejtsek, és ezt be is tartom. Rengeteg mindenre emlékszem, több dologra, mint gondolnád, a kerek fejű szűk nyakú kanáltól a kalózfarsangon keresztül a buszozásokig. Emlékszel azokra a buszozásokra? Milyen hideg volt mindig, mikor még alig ismertük egymást. Nem véletlen, hogy a tél a kedvenc évszakom. Olyankor mindig felértékelődik minden, ami életben tart minket és véd a fagy ellen. A nyarat ellenben utálom. Csupa fájdalom, hőség, ingadozás, és savanyúság. Tudod, néha úgy érzem, meg kéne, hogy szólítsalak, hiszen nem is biztos, hogy mindez létezik-e egyáltalán. Azt sem tudom, hogy van-e értelme tartogatnom azt a tonnányi emléket. Nem tartott sokáig, míg egymásé lehettünk, de mégis csoda volt. Csodáltalak, hittem benned. Furcsa belenézni a tükörbe, és beismerni, hogy mindez, amit gondolok, és amit most leírok, csak a képzeletem szüleménye. Hiszen a múlt is csak illúzió, ez akkor miért lenne különb? Elképzelek dolgokat, elképzelem, hogy milyen vagy, és elképzelem, hogy az emlékek életre kelnek. Megannyi fantasztikus emlék. A szememmel meredten bámulom a tükröt, arckifejezésem se nem szomorú, se nem vidám, mégis, mintha mindenhol ráncok húzódnának rajtam. Vénemberként látom magam, aki csak bámul a tükörbe, és saját szemén keresztül meglát valakit, aki sose létezett. Csak én elképzeltem, magamban, mint képzeletbeli társat. Sose felejtem el. Azt a csodálatos, barna ruhát. A szívem megszakad, hogy nem lehet itt a kezeim között az a gyönyörűség. Micsoda kegyetlen dolog az illúzió, nemde? Én azért megtartom magamnak. Hogy miért? Azért, mert mielőtt lehunyom a szemem, sokkal nyugodtabbnak érzem magam, ha odaképzelek valamit. Legyen az akár egy szabálytalan szívritmus, akár egy terrakotta kendőbe burkolózó női felsőtest. Mielőtt lehunyom a szemem, a szép emlékek kiröppennek a pupillámon, pontosan úgy, mint mikor a vihar előtt, az utolsó napsugarak átszúrják a szürke égboltot. Aztán esni kezd az eső, én pedig mélyen elalszok.