Gyerekkori traumáink, már ha van olyanunk, kihat egész életünkre. Régi barátaink és ellenségeink szintén meghatározzák saját személyünket. Különösen igaz ez Jacques és Enzo sztorijára, a francia és az olasz szabadmerülők örök “harcban” állnak egymással, de közben barátok is. A nagy kékség csak addig tart velünk, míg nem kísérjük le Enzo-t vagy Jacque-ot száz méter mélyre, ahol már csak feketeség fogad. Úgy ültem le megnézni ezt a filmet, hogy nem tudtam, milyen hosszú -előre szólok, hogy nagyon – és azon kívül, hogy francia romantikus film, az égvilágon semmit nem tudtam róla. A film után még 1-2 napig magamba zárkóztam, nem beszéltem senkihez, csak az eseményeket próbálta az agyam feldolgozni. Ez a történet kitépi a néző agyát, elrepíti görögországba, és meg kell várnunk, míg visszaemelkedünk a normál, hétköznapi életünkhöz… nem lesz könnyű folyamat. A film tele van olyan pillanatokkal, melyeknél a néző még levegőt se bír venni, amennyiben együttérez a karakterekkel, vagy beleéli magát abba a helyzetbe, amikor több, mint 4 percig tartózkodik valaki a tenger mélyén, búvárkészülék nélkül. Nem csak a sós víz alapozza meg a Nagy Kékség dramaturgiáját, hanem a közben zajló romantikus cselekmény egy szőke lánnyal akinek szerintem kicsit vicces egérfeje van, de azért jól végzi a dolgát. Jean Reno, csak ő kell a sikerhez. Olyan “először és utoljára” karaktert személyesít meg, amit azóta se láthattunk tőle, ezért valamilyen értelemben megint csak egyedi munkáról beszélhetünk. Mély, művészi motívumokkal teli, jelentős üzenettel rendelkező film ez. Nem érezni az öregségét, nem vitathatóak a benne feltörő gondolatok. Nekem kicsit sok volt a delfin, jobban mondva delfinek, néha csak úgy jöttek olyan jelenetek, ahol Jacques nekiáll úszkálni a delfinekkel, de mindegy. Ha legalább ilyen jó filmhez lesz közöm valaha az életben, akár rongyos statisztaként a háttérben, akkor már boldog ember leszek.
Értékelés: 10/10