Hónap: 2014 július
Rozsda és csont
Végre egy film, amiről nem nehéz véleményt alkotni, és amiről mindenféle szempontból kijelenthetem, hogy remekmű. Néha az az érzésem, hogy elfogultság övezi a gondolataimat, ha francai filmmel kell foglalkoznom, de a Rozsda és Csont nem a franciákhoz képest, hanem a kategóriájához és a korához képest hoz egy meglehetősen magas szintet. A sztorit nem lövöm le, keserkés, néhol kissé lehangoló pillanatokkal, de ugyanakkor életszagú, realisztikus jelenetekkel teletűzdelt történettel van dolgunk. Kapunk olyan karaktereket, akik helyzetébe könnyen beleérezhetjük magunkat, de ha nem is értjük a gondolataikat teljes mértékben, legalább elhisszük, hogy ők létező személyek. Matthias Schoenaerts-ról nem nehéz elhinni, hogy a valóságban is ugyanarra lenne képes, mint a filmben. Primitív, kissé tuskó karakterében van valami kedvelhető, különben nem érdekelné a nézőt, hogy mi fog vele történni. Kis apróságokkal tudunk Ali életébe együttérzéssel belekukkantani, és amiért lassú szimpátiát bont ki a néző és önmaga közt, az a kitartása, saját gyermeke iránt, illetve saját megélhetése iránt. Egy senki, gondoljuk a film elején, piti bűnöző, bunyós, de mégis megpróbál munkához jutni, sikerül is neki. Van benne merészség, és nem művel feltétlenül rossz dolgokat, ha valami illegális cselekményhez folyamodik, gyakran azt is azért teszi, hogy legyen pénze kajára, a villanyszámlára, vagy a fiának tudjon ajándékot venni. És ott van francia szépségünk, Stephanie. Nem nevezném csúnya nőnek, hiszen tagadhatatlanul fotogén, egész jó az alakja, kifejező tekintet, szép ajkak, fehér, európai bőr, mi kell még? Marion Cotillard számára ez a film nem jelentett kihívást, holott igen komoly próbatételt jelentett neki, hogy egy testi fogyatékkal élő karaktert személyesítsen meg. Zöld szemeivel és hófehér, szabályos fogsorával ezúttal nem a saját báját, hanem a saját baját kell, hogy kifejezze, és a kettő között mély szakadék tátong még egy profi színész számára is. Nem (csak) a francia gőgöt látjuk, hanem egy ütött-kopott, fiatal, láthatóan depressziós és életkedv nélküli lányt, aki már azt se tudja, milyen a szex, azt se tudja, mi lesz vele. Testi gondja miatti kétségbeesése befordult semmittevéssel kiegészítve egy abszolút kiszámítható, és nem túl vidám motívum. Ez a két karakter egymásra talál, és hirtelen mindketten kapnak valamit a másiktól, ami érdekesebbé, színesebbé teszi a Rozsda és Csont cselekményét. Később ennek megfelelően érdekes, vagy éppen rémisztő fordulatokra lehet számítani, és a két órás játékidő ellenére sosem unalmas a film, a csendes snittek ellenére. Okosan illusztrálják a történetet, okosan mutatnak olyan részleteket, melyeknek van jelentősége, még ha csak szimbolikusan is. A képi világ olyan, amilyet napjainkban elvárhatnánk, gyönyörű színek, kissé világosba húzó, naturalista megjelenítést alkalmazott az operatőr, a tengerparti jelenetek csak néhány centire állnak az álomszerűtől, de a karakterek viharvert arca és a tömény, rövid párbeszédek, no meg a folyamatosan mozgó (és nem rángatózó) kamera hiteti el velünk, hogy ez valóság. A hangokat óvatosan, gondos európai odafigyeléssel keverték ki, hogy hallhassuk a levegő mozgását, a kocsik morajlását a sztrádán, vagy éppen a zárt szobák csendjében lihegő hangokat. A Rozsda és Csont remek film, nem vidám, de kifejező, valamit tanultam belőle, még ha nem is tudom megnevezni azt a valamit. A záró szekvencia túlzás nélkül is szívbe markoló, váratlan, igaz, kissé valószerűtlen is, de ezt inkább hagyjuk is… azzal együtt egy elgondolkodtató, sokak lelkét megérintő, durván szőtt történet ez.
Értékelés: 9,5/10
Készülőben a Számháború forgatókönyve
Záróra
Skandináv rettenet
Előre lépünk, hátra nem.
Az edzőtáborban feltűnt, hogy milyen gyorsan tudok hátrafele futni. A sima futás nem ment annyira jól a többiekhez viszonyítva. Gyakran a gondolkodásomban is ezt érzem, hogy nagyon jól hátráltatom saját magamat. Finomkodok. Megmagyarázok valamit belül és tűrök tovább, mint egy jól nevelt birka. Hazafelé (a táborból) cikkírás közben néha kinéztem a kocsi ablakán, és tűnődve bámultam az eget. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire fizikailag kimerült. De a mozgás lecsillapította az agyhullámaimat, hogy végre úgy érezzem, a sok szar, a sok duma és felszínes bullshit, a csalódás és a reménykedés próbálja kitölteni az űrt az életemben. Így aztán egy héttel később felmondtam. Nem leszek nepáli szerzetes, és pályát sem módosítok. Továbbra is a szórakoztató elektronika világának vetem alá magam, de úgy, hogy közben jobban el tudjak mélyedni örök kedvenc témám, a filmkészítés rejtelmeiben. Június végére terveztem, hogy megírom a teljes forgatókönyvet, ebből úgy néz ki, hogy július vége lesz sajnos, de ettől senkinek sem lesz rossz kedve. Ősztől munkahelyet váltok. Mindez még mindig nem okoz önmagában boldogságot. Végeztem magamon némi ön-analízist. Miközben a céljaimat hajszolom, immár nem feltétlenül hátráltatom magam kifogásokkal. Helyette olyan dolgokat cselekszem, amelyek egy kicsit visszahúznak a földre, akár szó szerint. Immár tizenhatkilós súllyal edzem, magabiztosan és biztonságosan. Tegnapelőtt egy barátommal leeveztünk negyven kilométert. Soha életemben nem eveztem ennyit egyszerre: nettó 7,5 órát. Reggel 10-től este 6-ig lapátoltuk a Dunát, Leányfalu volt a célunk, ott megálltunk egy pizzára, aztán gyorsan eveztünk vissza Pestre, hogy még időben kikerüljük a vihart. Útközben kétszer is eláztunk, de aztán megszáradtunk, mert a viharok csak kis csomagban jöttek, alapvetően napsütéses idő volt. Estére viszont, nem sokkal, miután hazaértünk, totálisan beborult. Én ekkor már szétrobbant gerinccel hevertem otthon, az ágyamon. Másnapra sokkal jobban keltem, de a gerincmozgató izmok még most is sajognak kissé, meg hát 40 km evezés után nem jó érzés a seggednek, ha bármire le akarsz ülni. Ma egy gyerek rohamot kapott az utcán, a földön fetrengett és ordított, pánikszerűen, teli torokból. A járókelők egy helyben álltak és nézték. Egyetlen egy ember kapta elő a mobilját, ekkorra már én is csengettem a mentőszolgálatot. Kimentem, két kollégám is ott volt, két járókelővel együtt fogtam a gyereket, hogy ne rángatózzon annyira. Volt a zsebében egy bicska, azt kikaptam és félredobtam, mielőtt bármi baromságot tesz magával. A táskáját a feje alá húzták, oldalra fektették. A lábát fogtam, úgy rúgkapált, mint a disznó azon az ominózus disznóvágáson amin régebben voltam. Félúton az élet és a halál között, ugyebár. Ez a gyerek nem volt magánál. Mereven nézett felfelé, a szemgolyói kidülledtek. Csontsovány volt és a karja tele volt sebekkel, az egyik csuklóját már korábban bekötötték, alatta sebes volt a keze. Rettenetesen nézett ki, komolyan mondom, mint egy zombi. Olyan szigorú fejjel bámultam rá, miközben a lábát lefogtam a járdára, mint egy biztonsági őr a focimeccsen. Nyugodj le, itt vagyunk, mondtam neki. Fél decibelt halkult az üvöltése. Kijött a mentő. A gyerek addigra össze-vissza motyogott, levegőt is alig bírt venni, valakikhez beszélt, akik bizonyára csak az ő világában léteztek. Jöttek a mentősök. Te meg ki a geci vagy?! A zombi felnézett a mentősre. A mentős meg “kösz én is szeretlek, titeket aztán nem nehéz életben hagyni” hanghordozással azt felelte: a mentő. Visszasétáltam a boltba, de azért alaposan kezet mostam, mielőtt felszívok valami szintetikus port, ami a zombiról rám hullhatott. El akarok látogatni egy némaszobába és ott tölteni egy éjszakát, csak aludni, a néma csendben. Mindenféle interakciót kizárni. Vasárnap lesz az én némaszobám, mikor Előd teraszán a pesti fényeket fogom bámulni. Mostanában mikor Elődéknél berúgunk, mindig szóba kerülnek a nőügyek. És rájövök, hogy az ideális nő terén sokkal magasabbra tettem a lécet, mint eddig bármikor, ezért könnyen lehet, hogy felesleges vizslatnom a repertoárt, majd jön valaki holnap, vagy jövőre,vagy tíz év múlva, és kész, most így jobb, egyedül. Van a munka, és az írás. Az amire belül vágyom, a mozgókép, mutatja az utat, és ez bőven elég.
Oppá, egy Oppo.
Az edzőtábor
Sokféle táborban voltam már, de kettlebell edzőtáborban még nem. Általában ha edzeni megyek, az reggel szokott lenni a Szemere utcában. Az a bő fél órás edzés úgy lefáraszt, hogy utána egész napra lecsillapodok, de semmiképp sem leszek kilométer hiányos. Az első edzésem óta már eltelt több, mint fél év. Ilyenkor azért beiktathat az ember valami kis extrát, úgymond, mérföldkövet. Az én mérföldkövemmé vált ez a tábor.
Napi három edzés, azaz három nap alatt kilenc edzés. És mint kiderült, ez az edző keményebb, mint akihez járok. A gyakorlatok keményebbek. A környezet is jobban próbára tesz. No nem mint ha egy vasgolyóval nem lehetne bárhol szórakozni, de a tűző napon, kissé gyomos focipálya közepén mégiscsak más, mint egy szellőztetett, tatami padlós szobában. Az eredmény: totális kifingatás. Már az edző alkalomnál is kapkodni kellett a levegőt, a másodiknál hangosan ziháltam, miközben ömlött rólam a víz, a harmadik után pedig mozdulni se bírtam. A gyakorlatok mennyisége több, mint amit megszoktunk, és a gyakorlatok közötti, pihenésre szánt idő is kevesebb.
A társaságra rossz szavam nem lehet, mindenki nagyon rendes volt és jó fej. Furcsa volt látni hogy az én edzőm akihez amúgy járok, velünk együtt edz, és velünk együtt kiköpi a tüdejét. A Bell az erődet hívja próbára, és nem akárhogy. Egyből a határokkal kell szembesülnöd. A századik swing, snatch, high pool vagy guggolás után már ég az izom, összeszorítod a fogaidat és koncentrálnod kell, hogy a gerinced és az izmaid helyes szögben álljanak. Reggel felkelsz, és mindenhol izomlázad van. Több, mint fél évnyi edzés után rá kell jönnöm, hogy közel sem vagyok elég edzett ahhoz, hogy bármit kibírjak. Végül is végigcsináltam az első napot, tehát annyira mégsem volt gáz a teljesítményem. Másnap reggel kimegyünk a pályára, mindenkinek karikás a szeme, és láthatóan voltak, akik nem aludtak tökéletesen. De a hangulat nagyon jó, pozitív, szerencsére akik ezt a sportot űzik, nem a nyavalygós emberek közé tartoznak. A reggeli gyakorlat bemelegítésként 50 swinggel kezdődik, a Szemere utcai edzőmnek elcsúszik az egyik csigolyája és eltorzult arccal a kapufához vánszorog, kidől egy pokrócra, mi meg folytatjuk. Szerencsére volt egy profi masszőr a csapatban aki ún. padot is hozott magával és délutánra pikkpakk helyrehozta Anett hátát. Az egyik gyakorlatnál nekem is meghúzódott valamilyen izom a nyakam és a lapockám között, de mivel belénk nevelték a helyes mozdulatsorokat, nem kaptam semmilyen komolyabb sérülést.
Délutánra leégett a fejem, fél centire letoltuk a hajamat még a héten és én hülye, sapkát nem vittem magammal, tehát a kobakomat is kicsit megperzselte a nap. A második nap végén TRX-eztünk is, na öcsém, az se volt semmi. Már nem is érdekelt, hogy tetőtöl talpig be vagyok durranva és hogy a guggolásnál keresztbe áll a szemem az izomláztól. Az egyik legszivatóbb edzés valami ilyesmi volt: 10 swing, rövid kocogás 1 kör (kb. 50 méter), 10 swing, 2 kör, 10 swing, 3 kör… és meg sem álltunk 10 körig. Utána 50 swing, és még állig harang, guggolás, miegymás. Ha kivagy, az természetes. Szó szerint folyik rólad az izzadtság, a harmadik levegő után kapkodsz, és máris csinálni kell a következő gyakorlatot. Aztán egyszer csak vége az edzésnek, lehet nyújtani. Miután visszaáll a pulzusom, jóleső érzés lesz úrrá rajtam. Úgy érzem, kiadtam magamból mindent, sőt, talán annál is többet. Úgy érzem, egy lépcsőfokkal feljebb léptünk ma, mindannyian. A harmadik napon a reggeli edzés nagyon atom volt. Úgy felfrissültem tőle, hogy úgy éreztem, legszívesebben minden nap ezt csinálnám.
Az utolsó edzésünk egy ún. warrior teszt volt. A warrior teszt így néz ki:
A 4 szintből álló tesztet min. 3 hónap edzés után csak is SFG instruktor felügyeletével lehet végrehajtani. A gyakorlatok és a szint idő minden szinten megegyeznek, a súlyok viszont fokozatosan nőnek.
Egy török felállás mind a két oldalra. A felállást török birkózók fejlesztették ki az egész test megerősítése érdekében. A súly végig a fejünk fölött tartva kell felállnunk és visszafeküdnünk a földre. A 12 szakaszból álló gyakorlat komoly koncentrációt és erőt igényel a test összes porcikájától.
Tíz felrántás és nyomás. A súlyt a meghatározott módon felrántjuk a mellkasunkhoz, majd onnan nyomjuk ki a fejünk fölé. Minden nyomás előtt megfeszítjük testünk összes izmát a maximális erőkifejtés érdekében. Mindkét kézzel meg kell csinálni a 10 ismétlést.
20 guggolás serlegtartásban. A kettlebellt két kezünkkel magunk előtt fogjuk, mint egy serleget és egyenes háttal, teljes mozgástartományban hajtunk végre 20 guggolást. A felsőpozícióban, akár csak a nyomásnál, teljes testfeszítést végzünk.
100 szakítás. A kettlebellt lábunk közül fejünk fölé szakítjuk és a felső pozícióban szintén feszítéssel rögzítjük ízületeinket.
A gyakorlatokra összesen 12 perc áll rendelkezésre. Az első szinten a hölgyek 8 kg-os az urak 16 kg-os kettlebellel próbálkoznak.
A szakítást angolul snatch-ként említik. Miután a századikhoz elértem (én csak 12 kilós súllyal nyomtam) a karom úgy égett, hogy majd beszartam. Mondta az edző hogy fussunk egy kört levezetésképpen. Futás közben amikor levegő szökött a tüdőmbe, azt rögtön kiordítottam magamból. A karjaim mint bedurrant acélgerendák, izzottak. Nem tudtam, hogy sikerülni fog-e, de hát láthatóan, sikerült, nem adtam fel. A saját szememben megnőttem, függetlenül attól, hogy nem vagyok igazi erőember és szinte minden edzés után úgy éreztem magam mint egy bűzlő, ázott rongydarab. Sikerült végigcsinálni. Nem bántam meg ezt a tábort, valahol tudtam, hogy mire vállalkozom, tehát nem ért váratlan meglepetés. Úgy érzem, a több száz golyólendítés, emelés közben sikerült levetnem magamról valamit, ami korábban nyomta a lelkem. És ez pont elég.