Hónap: 2014 április

Canon is here

MEGVAN! 🙂

Fél év kitartó munka, sok álmatlan éjszaka, több tízezer legépelt karakter és a sorozatos éjszakába nyúló melók után végre, itt tarthatom a kezemben. Fantasztikus érzés! És a masina is remek!

Most pár napra eltűnök… ennek oka nem más, mint az ujjnyi vastag felhasználói kézikönyv, no meg a hétvégi grillparti.

Most pedig, hogy ezt kipipálhatom, visszatérhetek a “Számháború” forgatókönyvének további csiszolgatására. Üdvey!

A Canon-projekt – 3. rész

A legfrappánsabb az lenne, ha valamilyen bibliai idézetet tűznék be, de nem vall rám hogy a Szentírásból idézek és amúgy se jutna eszembe semmi. Így aztán be kell érnetek egy teljesen sztenderd, ám az én esetemben mégis aktuális szólás-mondással:

Türelem rózsát terem.

Türelem kamerát terem. A késleltetett jutalmazás velejárója, hogy egy nagy álomért lemondunk sok egyéb, kisebb vágyakról. Például jön a nyár, de nem vettem futós cuccot, továbbra is a rongyos gönceimben járok edzeni, és a pulzusmérős karórát, valamint a számítógéphez szánt “majd egyszer tunningolva lesz” cuccokat is nélkülözöm, a kaja, a csekkek és az edzőbérleten kívül alig valami, már arra sem emlékszem hogy mikor jártam utoljára a media marktban dvd-t venni. Szerencsére ezek csak apróságok, igazi kompromisszumot nem kellett bevállalnom. Csak tudatosabban kell mindent elvégezni. Néha figyelmeztetni kell magad, hogy “nem, ennek még nincs itt az ideje”. Vagy éppenséggel: “igen, ezt most ideje elintézni”. De csöppet sem érdekel, hiszen tegnap leadtam a rendelést és már ott vár a kis Canon az erzsébet körúton, hogy átvegyem.

Azt nem árt megtanulni, hogy bármit is vesz, szerez vagy birtokol az ember, sosem szabad attól függenie. Azt hiszem, ezt én is megtanultam, bár néha eszembe jutnak a Harcosok Klubja képsorai, amint Edward Norton felrobbantja a saját lakását. Bár nem vagyok az az IKEA-guy, de az évek alatt felgyülemlett “kincsek” mindegyikéhez fűz valami sztori, valami olyan amit úgy fordíthatnék köznyelvre “mennyit güriztem érte…”. Ha odalépnék a Margit-híd szélére és lehajítanám a kamerát, nem tudnám elengedni a hirtelen felgyülemlett önutálatot. Tehát érzelmileg valamilyen értelemben fejletlen vagyok. Azt hiszem, szinte senki sem tudná elengedni az önutálatot, ha lehajítana egy régóta áhított drága eszközt a semmibe. De most őszintén, ez kit érdekel? Na de van értelme ennyit hajtani? Van értelme vállalni a stresszt, az akadályokat, elnézni mások fárasztását, idegesítését, van indokod rá hogy minden nap felkelj és újra végigcsináld azt ami szinte biztos, hogy egy ponton majd felcseszi az agyad? A monoton, végeláthatatlan dolgok abban a pillanatban megszűnnek, hogy céllal végzed őket. A cél arra van, hogy gyökeret verjen és motiváljon, máskülönben senki sem lenne elégedett soha semmivel.

Péntek reggel átveszem régóta várt eszközöm és elkezdem azt, amit leginkább úgy illik nevezni: elkezdeni foglalkozni azzal, amit szeretnék.

Lézer

Tegnap kihajóztunk a Dunára. Szólt a zene, sokan táncoltak, kiálltam a korláthoz és néztem a fényeket. Zöld lézersugárról világítottak át a hidak között, olyan volt mint a nagyszabású diszkókban. A sugárnyalábok alatt álltunk, közben a víz alattunk a fekete és a smaragdzöld között váltakozott, szüntelen csillogással. A kezemben egy üveg Dreher Bakot tartottam, közben néztem amint lomhán elvánszorog mellettünk a város. Én is táncoltam egy keveset, de többnyire a hidak, épületek és a víz csendjében osztoztam. Közben halovány mosollyal pásztáztam a nagy semmit.

malom

Az egyik kettlebell gyakorlatot így hívják: malom. Oldalra hajolsz, miközben az egyik kezedet a fejed fölé nyújtod és a kézfejedre nézel. Közben a másik, lefelé nyúló kezeddel megfogod a súlyt és a feneked visszahúzod magad alá, úgy állsz fel, különben leterheled a derekad. Oldalirányosan mozogsz, ami hogyha egy Attraction darabban lennél, úgy néz ki, mint ha valami gémeskutat kellene megszemélyesíteni. Hogy jutott eszembe a malom?
Talán az összhatás, ahogy az ember izzadtan nézi a saját, ég felé nyúló kezét, keltett valamifajta hasonlatot a hétköznapi világommal. Hétköznapi életnek kéne nevezni, de én világnak nevezem.
Zárt, csendes és lassú világ ez. Ebben a világban ha kiáltasz, nem fogják visszaverni a falak, mert nincsenek falak, csak a saját elméd van, no meg némi közeg, a munkahely, az otthonod, és a vágyaid, az álmaid. A vágyak halványodnak, az álmok pedig szép lassan célokká kovácsolódnak. Eközben a tér és az idő törvényei látszólag lassan, de valójában az elmém számára követhetetlenül munkálkodnak. Nem nézek vissza a múltba, mert ha sokáig agyalok a régi dolgokon, azt veszem észre, hogy semmit sem tudok csinálni mert leköt a nosztalgia, a bánkódás, a tűnődés, az elmélkedés csupa olyan dolgon, amik csak az emlékezetemben léteznek.
Így aztán jóformán nem emlékszem semmire, néha még arra sem emlékszem, hogy becsuktam-e az ajtót magam után. Talán ez az, amit a hozzáértők koncentrációs zavarnak hívnak. Pedig meg tudnék rá esküdni, hogy becsuktam az ajtót… mégis visszamegyek, hogy megnézzem. És be van csukva. Az ébresztőt is ha négyszer nem, akkor egyszer se nézem meg elalvás előtt. Hol járok ilyenkor?
Össze-vissza pattogunk a saját gondolataink erdejében. Sokszor úgy érzem, rám ródul egy tonna agyalnivaló, mint mikor egy méteres magasságú papírhalmot a titkár elé hánynak. Aztán mint ha az űrhajó légzsilipét feltárnák, a vákuum kiszippantja az összes tartalmat. És megvakarom a fejem. Vannak, akik egész nap föl-le rohangálnak, utaznak, kommunikálnak, idegeskednek, esznek, veszekednek, öltöznek, és egy napon belül annyi információ érkezik, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt meg is jegyzi. Mások pedig a fél életüket eltöltik egy faluban, vagy a tengerparton, halásznak, vadásznak, tudomisén.
Kinek van igaza? Azt hiszem, ezen a téren nincsen egyetemes igazság. Mostanában egyre jobban megválogatom a szavaimat. Töményen jönnek elő, nehéz őket megfogalmazni, és ahogy kinyögöm, el is illannak. Nem ömlik a rizsa a számból, csak keresem a megfelelő mondatot, de miközben kimondom, megbicsaklik a nyelvem. Mit lehet ilyenkor tenni?
Ezzel önmagában nincsen baj.

Jegyezd meg: néha egy mély lélegzet is lehet feleannyira frissítő, mint egy egyhetes szabadság.