)
Hónap: 2014 március
Most már legalább neve is van a készülő kisfilmnek: Számháború
Fogalmam sincs, hogy hányan olvassák a blogomat, de – ha másnak nem is, legalább az utókorért vagy saját jó érzésemért – megmagyarázom, hogy miért nincs bejegyzés napok óta. Röviden és tömören, a forgatókönyvírós tanfolyam hónapokig húzódó vizsgaidőpontja végre megállapodott, immár teljes gőzzel nekifeszültünk a beadandó munkáinknak. És ahogy már korábban említettem, volt is egy saját ötletem, ami alapján elkezdtem kidolgozni egy Treatmentet. És a Treatment néhány perce elkészült.
Ez még csak egy felvonás a sokból, még hátra van a rendes forgatókönyv, ami alsó hangon is hatvan oldal lesz. De a treatment mivel az egész történetet összefoglalja, ezért mondhatom azt, hogy a legfontosabb megvan. És címe is lesz, szerintem egész tűrhető, legalábbis jól mutatna egy DVD-borítón: Számháború. Most már csak le kell ülni, hogy lepötyögjek 50-70 oldalt, utána meg konzultálni kell ismerősökkel és elkészítjük életem első amatőr, kis költségvetésű, egyszerücske, fapados “de a mienk” filmjét. Nem is a vizsga miatt vagyok ideges, hanem mert nagyon akarom hogy ez összejöjjön. Egy kicsit én is nagyravágyó vagyok, de leszarom. Az utóbbi három hét nem telt vidáman, de legalább gond se történt… a lényeg, hogy egyelőre magányosan, folytatom tovább utam a filmkészítés útvesztőiben.
Zenetörténelem 90 másodperc alatt
Eső után új esernyő
Az előző hét olyan kis semmilyen volt, néha kicsit vidám, néha kicsit szomorú, a halászlé lett az egyetlen maradandó emlék. Meg a piros zokni, no comment 🙂
Ugyanis megkötöttem életem legjobb bizniszét: a nagymamám gépe elromlott, és felajánlottam neki hogy megjavítom egy finom halászléért cserébe. Péntek este nagy eső volt. Bementem az irodába, de a nagy hadonászásban elhajlítottam az esernyőmet. Aztán találtam a rossmanban egy ezresért olyan esernyőt, ami olyan hosszú nyelű, kanyarral a végén. Ezt ugyan nem lehet kabátzseb-kompatibilis méretűre összecsomagolni, de legalább nem fordítja ki a szél, és jól megy a pál utcai fiúk hangulatú szövetkabátomhoz.
A lényeg nem maradt ki: abból a pompás halászléből szombaton 6 tánnyérral benyomtam, és még vittem magammal egy tejfölös dobozt, ami szintén színültig tele volt halászlével. Hogy mennyire isteni volt! Annyi cérnametélttel, hogy felülről inkább egy vörös cérnamezőnek tűnt a tányérom tartalma. Na meg felturbózva egy kis erős paprikával. Ez a halászlé minden szempontból felülírta, kárpótolta, eltörölte az egész hetet, noha én nem az az ember vagyok aki “még egy halászlének is tud örülni”. Egyszerűen csak tényleg fantasztikus volt, na.
Az edző újfajta edzést tartott pénteken. Zseniális abban, ahogy az elvégzendő gyakorlatodat ártatlan arccal kimondja. Mint ha az arcával azt akarná kifejezni, hogy “pajtás, sajnálom, de ha akarod hívom a mentőket”. De nem kegyetlen, tud nevetni és nevettetni. Végül is csak négy gyakorlatot kellett végeznünk, de százasával. A hétvége abból állt, hogy a saját izomlázamon röhögve próbáltam megküzdeni azzal a kevés lépcsővel, ami a lakásig elvezet. Most hétfő van, és még mindig kicsit robotzsarusan megy a lépés, no nem mint ha puhánynak érezném magam, egyszerűen csak ilyen ez a bell. Az edző nagyon érti a dolgát, október óta járunk, és hétről hétre érzem magamon a fejlődést. Nem ez a lényeg? De.
Ma reggel láttam, hogy a La Grande Bellezza megkapta a külföldi filmért járó Oscart. És ha azt mondom hogy rohadtul megérdemli, még azzal is keveset mondok. Meg kéne néznem harmadszorra is, de kivárom a megfelelő alkalmat. Ezt nem lehet csak úgy befalni, két és fél óra, le kell ülni hozzá. Egyébként ha már filmről írok, írok egy kicsit zenéről is, konkértan a Thievery Corporation-ról, akiknek megjelent egy vadonatúj friss és ropogós lemeze “saudade” címen, de sajnos a korábbi kiadásokhoz képest monotonnak tűnik. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való.
Itt van!
