Zöldségleves!
Hónap: 2013 október
Monday, Ja,mo -nday…
Fészek művész klub látogatás
Az MFMI jóvoltából ma este elmehettünk egy színdarab megtekintésére, a forgatókönyvíró tanfolyamon tudtam megvenni a jegyeket. A Gellérthegyi álmokat adták elő, egy fiatal hölgy és egy szintén ifjabb, harmincas férfi adta elő a produkciót. A színészekkel semmi, de tényleg semmi bajom volt, a szövegnek viszont kb. a 10%-ára emlékszem… ezt a fajta előadást nem nekem találták ki. Sokat beszéltek, de nem történt semmi. Össze-vissza csacsogtak mindenféle dolgokról, ötpercenként azt vettem észre, hogy fogalmam sincs, miről folyik a társalgás. Erőltetnem kellett magam, hogy odafigyeljek, amiről folyik a kommunikáció. Ennyire rossz lenne a színház? Vagy egyszerűen csak nem az én korosztályomnak lett kitalálva? Vagy szimplán koncentrálási zavarral küzdök? Nem tudom.
A most hatalma
Hallgattam ezt az új hangoskönyvet, amit édesapám ajánlott. Épp sétáltam a Rigó utcából kifelé, a Corvin felé. Persze, hogy épp hova mentem, az nem lényeg. Inkább az a különös, ami közben történt. Csak hallgattam a hangoskönyvet, pontosabban az instrukciókat, amik elhangzottak. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy a gondolataim elhalkultak. Az a “belső hang”, ahogy ő nevezte, elnémult. Nem gondoltam semmire, csak séltáltam előre. Elfüggetlenítettem a gondolataimtól magamat, csak mentem előre, közben egyedül a lélegzetemet és a lábizmaim mozgását érzékeltem. Furcsa érzés volt. Nem tudtam eddig, hogy ezt szándékosan is ki lehet váltani. Hogy lehet direkt a “semmire” gondolni, illetve bocsánat, “semmit” gondolni. Utána meglehetősen összezavarodtam. Még nem tudom, miket tartogat ez a hangoskönyv, mert még csak az elejébe vágtam bele. Az biztos, hogy miközben csak egyszerűen néztem ki a fejemből, prímán éreztem magam. Nyugodt, könnyed hangulat lett úrrá rajtam. Ilyesmi érzésem volt még régen, mikor a napkeltéket néztem, aztán később, amikor úszni jártam. Azt hittem, csak egy helyzet válthat ki ilyen lelki némaságot. De nem, akár te magad is képes vagy rá…
Ma leültem rajzolni. A kisfilmem egyik pillanatát akartam megörökíteni. Már félig kész a rajz. Holnap estére megpróbálom befejezni, aztán felrakom ide. Ne számítsanak semmi extrára, egyáltalán nem vagyok ügyes rajzoló. Inkább utólag lesz érdekes összehasonlítani, mikorra már a kisfilm is elkészül…
Most már a szobám falán :-)
Forgatókönyvíró tanfolyam – félúton a cél felé
Nemrég megvolt az ötödik alkalom is. A nagyja még csak most következik. Átnéztük az alapokat, gyakoroltunk szekvencia ábrázolást, beszélgettünk kicsit a filmekről, általánosan említésre kerültek a gyakori hibalehetőségek is. Volt néhány gyakorlati feladat is, aztán megnéztük múlt héten a Mátrixot, hogy közösen elemezzük utána a filmek szekvenciális felépítését. Nem gondoltam volna, hogy a legtöbb műfaji film totálisan azonos szerkezetre épül.
Aztán most egy forgatókönyvíró fickó tartja az órákat, talán még legközelebb is ő lesz, rengeteget tanultunk tőle. 2 órán keresztül ontotta magából az információt. Az egyik csoporttársam rendőrségi nyomozó, és mint kiderült, már ő is írt korábban forgatókönyvet. Megkértem, hogy küldje el, mert kíváncsi vagyok rá.
Még nem merem befejezni a sajátomat. Amíg véget nem ér ez a tanfolyam, addig nem akarok hozzányúlni. Minden alkalommal tonnányi új információ zúdul a nyakamba, akkor már kivárom a végét, és teljes látókörrel ülök a papírnak. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy rögtön a legelején érdemes mindenkinek rájönnie magától, hogy milyen műfajon belül mozog otthonosan. Például valakinek jobban megy a horror forgatókönyv írás, van aki inkább romantikus filmekben mozog otthonosan, van akinek inkább az akciófilm megy. Ha magamat megkérdezem, nem tudok egyértelmű választ adni – ehhez talán az lenne válasz, ha minden műfajra írnék egyet és odaadnám ugyanannak a kritikusnak hogy ítélje meg, melyik a legjobb? Nyilván erre idő és lehetőség nincsen. Belül azt érzem, hogy sci-fi vel és drámával foglalkoznék szívesen. Esetleg kalandfilmek.
Mi lesz a “Majd Jövök”? – Egy sci-fi, némi akció/dráma beütéssel :-))))
Fogságban (Prisoners) – vélemény
Hugh Jackmannel egyébként se volt soha semmi bajom. Szerintem jó színész, függetlenül attól, hogy az átlagnézők csak Farkasként (vagy a képregényhű nézők kedvéért Rozsomákként) látták. De tény és való, hogy a Prisoners c. filmben Jackman egy kicsit szokatlan, újfajta arcát mutatja meg, megspékelve a már jól ismert dühöngéssel, de itt ez a harag nem mélyről érkező, pusztíthatatlan düh, hanem egy kétségbeesett ember ösztönös agressziója. Nem lövöm le a poént, de vannak részek, amikor a csávó totál kikészül. Igazán Jake Gylenhaal okozott számomra meglepetést eddig relatív kevés filmjét láttam, de azok közül itt teljesített a legjobban.
A képi világ, ahogy azt 2013-ban elvárhatjuk, kifogástalan. Hozzátartozik, hogy a Corvin moziban nagyon jó minőségű projektor volt. A lényeg, hogy minden képi részlet pengeéles volt és a színek is kissé hideg, kemény télies realista ábrázolást eredményeznek. A zenére nem emlékszem, nem vitték túlzásba, de az izgis vagy depis jeleneteknél profi volt a muzikális aláfestés.
Sztori. A film közepénél már a párommal kitaláltuk, hogy “ki lesz a hunyó”, de ettől függetlenül nem maradtak el az izgalmak. Voltak váratlan fordulópontok, voltak torokszorító jelenetek és voltak félelmetes jelenetek is. Mi kell még egy dráma-thrillerbe? A történetet inkább nem ecsetelem, meg kell nézni ezt a filmet mert eddig ebben a műfajban az év legjobbja, és kész. Előre szólok, hogy nem egy vidám darab!
Értékelés: 9/10
Róka
Egyik nap megyek haza nagyszüleimtől, a buszmegállóban meglátok egy kövér pasast. Gondoltam, én is ott állok meg, ahol a többiek, hiszen én is ugyanúgy a kilences busszal mentem volna tovább. Aztán továbbléptem, látszólag póker arccal, zéró reakciót mutatva a történtek után. De mi történt.?
A dagadt pasas lehetett vagy százötven kiló, tekintetében semmi értelem nem látszott. Mellette is ült valaki, egy öreg nő talán. Egyszer csak dagi megrezzent, a szemei ugyanúgy résnyire, sunyin félig csukva maradtak. A kezeit se mozdította, egyedül a hasfala és a lábai moccantak meg egy pillanatra. Aztán mélyről ordított egyet és az ordítást szaftos hányás kísérte. Úgy, ahogy volt, ültében leokádta saját magát és a belsőség csorgott végig az állától a puffadt hasáig. Mindez röpke másodpercek leforgása alatt történt, talán azért mentem tovább gyorsan olyan kifejezéstelen pofával, mert még reagálni sem volt időm. Mióta itt lakom Pesten, jobban tudom leplezni meglepettségeimet.
Hajsza a Győzelemért (Rush) – vélemény
Sose érdekelt a Formula 1. Egyáltalán nem. Ha az ment a TV-ben, hogy F1 autók versenyeztek, azonnal továbbkapcsoltam, vagy inkább visszamentem gépezni. Alapból sportcsatornákat és sporthíreket sem szoktam figyelni. Aztán most jött ez a Rush. A fickó, aki Niki Laudát alakítja, Daniel Brühl, nos ő nagyban hozzájárult a film hitelességéhez. Elsőre azt gondolnánk, hogy egy olyan fiatal srác, akinek az arcszerzete Jake Gyllenhaal és Stifler keresztezése, nem tud eljátszani egy világbajnok versenyautó pilótát… de mégis sikerült neki. Segített belemeríteni engem, mint nézőt, az akkori világba, az akkori életbe. Persze Chris Hemsworth is egész jó alakítást nyújtott, legalábbis teljesen el tudtam felejteni, hogy ugyanez az ember játszik a kissé gyerekes Thor szuperhősfilmekben. A lényeg: ezt a filmet látni kell. Lehetőleg moziban, ne otthon a TV-ben, reklámokkal megszakítva. Ezt a filmet végig kell nézni anélkül, hogy bárki vagy bármi megzavarna. Végre hosszú ideje egy olyan munka, amin tudtam izgulni, amiben volt számomra meglepetés (lőjetek le, de nem tudtam, hogy Laudának balesete volt), és az egésznek egyáltalán van egy rejtett gondolatmenete. Ott lappang végig az egész filmnek a mondanivalója, de senki nem mondja ki közben. A célok, a versengés, a határozottság, a fegyelem, aztán a csalódás, a pánik, a magány és a halálfélelem leküzdése… ezek mind ott terjengenek a képkockák között. A két főszereplő közül a mérleg egyértelműen Brühl karaktere felé billen, mert itt ő úgymond a jófiú, de igazából ezt a sztorit nem a szereplőkre bontva kell élvezni, hanem összességében, az egész figyelembe vételével. A képi világ remekül imitálja a korai, 70-es évekbeli színeket. A film elején azon tűnődtem, hogy vajon digitálisan, vagy analóg szalagra vették fel? Látni néha szemcséket, a színek gyakran hibásak, nem olyan tökéletesek, mint a mai munkákban. És mikor berobban az F1 autók fülsüketítő motorja, az zseniális. Figyelemmel komponálták meg, és sikerült engem, az örökké elégedetlen nézőt végre kicsit a székhez szögezniük.