A Rítus. Hálivúd mindenre képes, és most képesek voltak egy -szerintem az átlagosnál jobbnak nem nevezhető – forgatókönyvhöz egy átlagosnál sokkal jobb mellékszereplőt, név szerint Sir Anthony Hopkinst társítani. Ezzel még nincs is baj. Igaz, Hopkins-szal ez volt az első felejthető film, amiben láttam, de nem miatta. Ez előfordul, ahogy mondani szokás, a legjobbakkal is. A rendkívül rövid és egyszerű cselekmény közhelyes párbeszédekkel egészül ki, a színészek láthatóan igyekeznek komolyan végezni a munkájukat, rájuk rossz szavam nem lehet. Ez az egész ördögűzéses meg túlvilágos téma alapvetően izgalmas, misztikus, nem? Hát akkor miért kell ócska horroros effektekkel kitölteni azokat a részeket, ahol konkrétan az örögöt kéne valahogy megtestesíteni? Hopkins-t megszállja az ördög = Hopkins könnyes szemmel arcon vág egy kislányt. Ez önmagában elég hatásos, a nézőből döbbenetet vált elő. Ezekkel a mozzanatokkal semmi gond. Az ördög beszél Hopkinsból = Hopkins arca pár percre beragyásodik, és nagyjából ennyi. A barátnőm minden körmét lerágta, én valahogy nem tudtam izgulni, inkább csak mosolyogtam. Ez egy olyan thriller, amit akár egy erősebb idegzetű gimnazista is végignézhet anélkül, hogy utána rosszul aludjon. A tanulság: vannak ördögűző papok. Nagyjából ennyi. Nem szippantott magába a kép. Majd legközelebb, talán.