Kiskorom óta utálom a padlizsánt. Már a formája se tetszik, és a színe sem. Mint ha egy földön kívüli élőlény volna, semmint Földi táplálék. A tapintása is fura, ahogy megkoppintom és halványan kong, az is fura. A belsejét nem tudom bekategorizálni. Mint egy félig kifejlődött rovar szivacsosodott visszatorzulása. Fúj! A rántott padlizsán viszont egészen más dolog. Azt valahogy jó érzéssel meg tudom enni, a só és a panír miatt? Fene tudja. De nagyon ízlik. Még a sült padlizsánt nagy erőlködve legyűröm, néha kísérletezek hogy a pizza tetejére vagy köretnek kérek sima sült padlizsánt. De a rántott padlizsánt soha nem utasítom vissza. Az úgy valahogy finom. Ki érti ezt?
Hónap: 2013 július
Futás kenuzni
Tegnapelőtt megint kimentem a szigetre, ezúttal sikerült 29 perc alatt teljesíteni a teljes kört, igaz, a végére már kis híján elájultam. A legkeményebb rész az volt, amikor átértem a sziget másik felére, ahova sütött a nap. A vízről is tükröződött némi fény, az ég felhőtlen volt, a hőmérséklet 35 fok körül lehetett, igencsak ömlött rólam az izzadtság. De sikerült. A lábaim most is sajogni kezdtek másnap, de már csak sokkal kisebb mértékű volt a fájdalom és kevesebb ponton.
Tegnap pedig elmentünk evezni Előddel és Enguccal. Először kivettünk egy három fős kenut, amivel majdnem beborultunk, végül kértünk egy négyszemélyes, nagyobb, hosszabb, stabilabb csónakot, azzal már nem volt gond. Ráadásul Előd javaslatára másik evezőt vittem maqammal, ami a korábbi fehér fejes egyesületi lapátokhoz képest lényegesen nagyobb felületű és húzóerejű volt. Mondanom se kell, hamar megjártuk a Megyeri-híd oda-vissza körünket, két és fél óra alatt erőlködés nélkül megoldottuk. Útközben csatahajók cirkáltak körülöttünk, a katonai telepnél épp nyílt napot tartottak. Láttunk rengeteg kacsát is. Vagy ötven réce vonult előttünk a partról a hullámokra, aztán mikor megláttak minket, izgágán beljebb evickéltek a folyóba. Találtunk egy nadrágot is a vízben, de nem volt benne hulla, csak egy bokor. Aztán miután kiizzadtunk negyven liter vizet és sikerült megint néhány árnyalatnyit barnulni, kiszálltunk a csónakból és faltunk egy jó hekket. Mondanom se kell, az alvással nem volt gond.
Körúti epizód
Vili a Szent István Körúton áll egymagában, hajnali öt körül. A nap már-már átkukucskál a lakóházak tetői között. A 4-6-os villamos az egyetlen zajforrás. Fülsüketítőnek tűnik a gyér forgalomhoz képest. Na persze amúgy is nagy ricsajt rendez, ahogy átzakatol és a hangja oda-vissza pattog a boltok kirakatai között. Vili arca könnyekben úszik. A kezében tövig leégett cigarettacsonk fityeg. Réveteg bámul előre. Egy gyalogos átkelőhely előtt ácsorog. Emeli a lábát, hogy rálépjen az első fehér csíkra. Autó érkezik oldalról, hangosan rádudál Vilire. Ő ráeszmél, hogy már rég nem a körúton áll, hanem a rakparton. A hidat bámulja. Leejti a cigarettacsonkot. A lábánál egy galamb sétál, komótosan odatotyog a csonkhoz, játékosan belecsippent. Ben megtörli az arcát, hosszan sóhajt. Hátulról mély, öblös férfihang rákiált: Na mi lesz?!
Már késő délután van, a körúton kész forgatag alakult ki, csúcsidőre jár. Mindenki igyekszik haza. Vili áll a zebrán, elállja egy tolószékes útját. Amaz rákiáltott: Na, mi lesz?! Vili rálép a zebrára. Minden elcsendesül. Vilit látjuk futni egy keskeny gyalogúton. Most nem sír. Most mosolyog. Most nagyon vidám. Most pedig, Kedves Vili, nyissa ki a szemét. Mit lát? – Vili kinyitja a szemét. – Elnézést, de én még mindig magamat látom a zebrára lépni. – Nos, kedves Vili, ez arra enged következtetni, hogy Ön nem hajlandó továbblépni.
– Ugyan, mégis honnan kellene továbblépnem?
– Azt csak ön tudhatja.
– Ez a terápia pénzkidobás.
– Ha úgy gondolja, ne jöjjön legközelebb.
– Nem is fogok.
Vili felpattan a karosszékből, kitépi az ajtót és már veszi is a kabátját. Az őt hallgató pszichológusnak hangja se nyikkan. Vili rohan le a lépcsőn, máris siet az utcán. Legalább lesz egy kis ideje otthon befejezni az online sakkpartit. De közben tényleg közbejön egy zebra. A lámpa zöldre vált. Vili kivételével mindenki áthalad a zebrán. Ő egyre csak a fehér csíkokat nézi. Végül hátrafordul, és visszamegy a pszichológus rendelőjéhez.
Adidas Climacool, klímacipőt ha pállik a lábad!
Izzadt a lábam minden nap már ebben a nyári kánikulában. Ősztől tavaszig ugyanazt a csukát szoktam használni, nyáron…is. Aztán az igazi forró napokon szandálban tolom, de amit tavaly vettem a kínaiban, az valami ótvar gagyi szandál és csak egy év után jöttem rá. A tavalyi nyáron minden klappolt, kényelmes és kellemes volt a kis Wink szandi, aztán idén mikor már sokadik alkalommal mentem ki vele az utcára a mű-hasított-bőr-szerű-valami talpbetéte elkezdett feloldani és olyan szinten beleizzadt a lábam, hogy a saját felfelé terjengő lábfejaromámtól undorodtam. Aztán megelégeltem a dolgot és arra gondoltam, nyári csukát veszek. A szandált a melóhelyemen nem nézik jó szemmel, ezért arra gondoltam, hogy valami extra-vékony, jól szellőző cipőre fogok vadászni – már ha létezik ilyen. De miért ne létezne?? Ezer éve feltalálták a vászoncipőt. Aztán elrohantam a west end adidas boltba, mert ott szoktam venni szabadidő csukát (2-3 évig simán bírják a tizenötezres adidas csukák, úgy, hogy tényleg mindenre és minden nap használom őket). Szóval az eladónak elmondtam hogy valami… nyári… cipőre gondoltam. És akkor felnyitotta a szemem! Adidas Climacool! Beszarás! A cipő, ami tele van lyukakkal! Úgy értem, mindenhol szellőzik, a talpán, az oldalán, a tetején. Ki is próbáltam és olyan érzés volt, mint ha szellőben lóbálnám a lábam – pedig csak tettem három lépést a boltban. Nem is kellett több, megvettem. Mondanom se kell, azóta nem büdös a lábam, igaz, ezekben a júliusi napokban picit még mindig izzad, de sokkal, sokkal kevesebbet, mint a fekete szabadidőcsukában vagy az ótvar szandálban. Szóval ez a csuka (amennyiben megéri a következő nyarat, esetleg az azutánit is) jó vétel volt 16 ezer forintért (22-ről volt leértékelve), mert a munkahelyemen szalonképesen mutat és úgy néz ki, mint ha rendes cipő lenne, de valójában átmenet a pehelykönnyű szandál és a tornacipő között. Két hete “járatom” és eddig pozitív tapasztalataim voltak vele, igaz, még nem esett az eső – illetve még nem léptem vele kutyagumiba!
Szemekbe zárt titkok – Vélemény
A hollywoodi áradatban beszűkül a látásom, csipegetek az amúgy is túlcsorduló kínálatból. Csak kevés film van, ami elhagyja az amerikai filmek óriásbölcsőjét és elnyeri a tömeg tetszését. Még szerencse, hogy a Szemekbe zárt titkok távol született Amerika sokszor bugyuta, leegyszerűsített közönségétől. Nem mint ha bajom lenne a nyugati filmesekkel, mert zsenik köztük is akadnak bőven. De a Szemekbe Zárt Titkok minden porcikájára kiterjed az őt alkotó szakemberek magasfokú igényessége, szakmaisága. Teljesen mindegy, hogy melyik irányból közelítjük meg: forgatókönyv, rendezés, zene, színészek, mindegyik oldala bravúros, szórakoztató. A könnyedség, a humor, a lehangoló valóság és a rejtélyek okozta homlokráncolás határain táncol körbe ez a film. Az elején még nagyon figyelnem kellett, a közepén a figyelés gyanakvásba csapott át, aztán jött egy fanyar, de derűs szájíz, a film vége felé pedig őszinte meglepetés lesz úrrá az emberen, kismértékű izgalommal fűszerezve. Az események alapos műgonddal lettek megkomponálva, olyan ez, amikor a nagyihoz mész ebédelni és tudod, hogy ő mindig profi kaját ad neked. Mert a nagyi megkomponálja a kaját, és láthatóan ennek az argentin-spanyol remekműnek a részleteit sem bízták a véletlenre. Annyira összeszedett, kerek, felépített az egész. Megéri megnézni mindenkinek, legalább egyszer. És nem utolsó sorban, végre egy dráma, aminek hosszú kihagyás és baklövések után a magyar szinkronja is említésre méltó!
Értékelés: 10/10
Ki a kedvenc színészem?
Egyik ismerősöm megkérdezte, hogy ha csak egyet választhatok, szerintem ki a legjobb színész? Hosszan kellett gondolkodnom, mert nem tudtam eldönteni, ki lehet egyéni megítélésem szerint az a karakter, akiben eddig sosem csalódtam. Először Anthony Hopkins arca úszott elő, igaz, ő a Royal School jellegű előadásmódjával nem mindig az életszerűségre megy, de feltétlenül kellemes figura. Aztán gondoltam másokra is, tipikus klasszikusokra mint James Dean, vagy Marlon Brando, vagy Jack Nicholson. Akárhányszor pörgettem újra az emlékezetemet, végül Al Pacino jutott eszembe. Sokszor ugyanazokat a gesztikulációkat alkalmazza, mégis a kifejezésmódja az adott szerephez totálisan illeszkedik, a züllött figurákat ugyanolyan jól alakítja, mint az elkényeztetett újgazdagokat. Szerintem ő minden idők egyik legjobbja. Az európai arcok között is találni rendkívüli képességű embereket, de Al mindegyik filmben maradandót alkotott, még azokban is, amelyek nem rajta múlottak, ahol csak mellékszereplőként tűnik fel. Az Asszony Illata, A Sebhelyesarcú, A keresztapa, Ocean’s Thirteen, Álmatlanság, S1mone, és még sorolhatnám – ezeket a filmeket akármennyiszer meg tudnám nézni.
Na ilyen az igazi bögrehangszóró :-)
Kulcs
Ma bejött egy izraeli csóka, és kijelentette, hogy ma be kell üzemelni neki a hangrendszert. Kicsit húztam a számat mert így le kellett mondanom az esti szigetkörről, de egy kis pénz mindig jól jön. Ki is vitt magához meló után a második kerületbe, erősen törte az angolt, de azért boldogultunk. Három óra leforgása alatt sikerült mindent kicsomagolni és a helyére tenni, bekötöttem a hangfalakat, kalibráltam az erősítőt, azért is tartott ennyi ideig a dolog, mert kellett még tizennyolc méter hangfalkábel. Míg a pasas elugrott vezetékekért, végeztem a kalibrációval, leültem tesztelni, rákötöttem az iPodomat az erősítőre hogy kiderítsem, hogyan szól a rendszer. Nagy volt a szoba de elég üresen hagyták, a gagyi akusztika érződött is, a magas hangok csörömpöltek, de összességében jól ment a rendszer, még mélyláda nélkül is. Aztán visszaért az ember, bekötöttem az utolsó hangfalat, és már indultunk is volna, csak a garázskaput nyitva felejtette és ellepték mindenféle hatalmas rovarok a házat. Kinyírta őket rovarírtó spray-jel, közben mesélt a saját szakmai múltjáról. Azt is elmesélte, amikor 1990-ben elment egy magyarországi kanári kereskedőhöz és megvette az összes madarat. Négyzáz kanárit vett nyolcezer forintért, aztán miután lecsengette a lovét, kinyitotta a ketrecet és mind a négyszáz madár kirepült. Ilyen volt Eli. Aztán mikor visszafele hozott, ráeszméltem hogy a kulcsom a boltban maradt és arra volt kötve a lakáskulcsom is. Még szerencse, hogy tőlünk öt percre lakik a kollégám, akinél tudtam aludni éjszaka. Persze a főnök nem örült, mikor éjfélkor felhívtam hogy reggel be kéne hoznia a saját kulcsát. De végül is előfordul az ilyesmi. Hab a tortán, hogy az iPodom az ügyfélnél maradt és azóta sem jelentkezett. Remélem, hétfőre visszakerül ide az a lejátszó. Nem úgy tűnt a fószer, mint akinek szüksége van rá, jelzett is, hogy visszaadja, de aztán ki tudja, hogy hogyan működik ez az izraelieknél.
Nyögök néhány szót az új Momentum fülesről
Álmodtam
Álmomban Skóciában, vagy Skóciához hasonló helyen voltam. Volt egy házam. Gyönyörű, tengerparti ház, kétemeletes, vaskos fekete gerendákkal és fehér falakkal. Fanni a hálóban aludt, én meg hallottam odakintről valami zenét. Hát kimentem, elém tárult a látkép. A házikó egy szirten helyezkedett el, és a szárazföld irányába végig zöld mező nyújtózott. Nagyon fújt a szél, és felhők szürkítették az eget. A dombok irányából sokszáz ember ballagott a szirt éle felé, valamilyen ünnepségre készültek. Zömük sötétszürke ruházatot, szélköpenyt vagy kabátot viselt. Berohantam a házba Fannihoz, mondtam neki mosolyogva hogy készülődjön, mert ünnepség lesz. Álmosan motyogta, hogy ő még aludni szeretne, majd befészkelte magát a paplanba és tovább szunyókált. Beletörődve hagytam, hadd pihenjen még, elvégre még én sem tudtam, mit ünnepelnek odakint. Kimentem újra a házból, az emberek a tenger felé néztek, néhányan közülük társalogtak, a legtöbben halkan énekeltek valamit. Ezután már nem tudom, mi történt, mert megszólalt az ébresztő.