Egy régi ismerősöm, Peti tegnap felhívott hogy ugorjak ki Leányfalura, dumálni egy kicsit, mert nemsokára kimegy Szarajevóba, fél évre katonáskodni. Hát még szép, hogy kimegyek. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára Leányfalun. Talán két hónapja. Tervbe volt véve, hogy a tesóimmal elmegyünk evezni, csak hát az árvíz közbeavatkozott. Ma talán a Strand már használható. Egyúttal kihasználom a hosszú utazást arra, hogy befejezzek két cikket, az egyikkel már három napja bénázok, a másikat meg a kisujjamból le tudnám írni. Azért magamban reménykedek, hogy elsétálunk a Leányfalusi pizzéria közelében, mert ott olyan pizzák vannak, hogy nyamm. A somlói galuskájuk se semmi.
Tegnapelőtt voltam Fanni öccsének ballagásán, eszembe jutott a sajátom, a saját általános iskolai ballagásom. 2005 nyarán volt, szóval nem ma. Mennyi minden történt azóta. Akkor még minden nap feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi lesz jövőre, öt év múlva, tíz év múlva, stb. Most már nem szoktam ilyeneket kérdezgetni magamtól. A céljaim elvonják a figyelmemet. Túl sok van belőlük. Mindenki más volt, én is, a barátaim is, Leányfalu is. Valószínűleg azzal elfelejtettem számolni, hogy felnövök, azaz felnövünk, mert a régi arcok is mind kikristályosodtak, a karakterek elmélyültek, megerősödtek. Érdekes volt, diáknak lenni, nem is érdekelt, hogy mi történik a nagyvilágban, jól esett az a fajta tudatlanság. Talán az az egyetlen dolog, amit hiányolok, a tudatlanság. Sokkal könnyebb volt fantáziálni úgy, hogy a realitás pillérei, lassan, a napi rutinnal agyamba szívódó szabályai nem határozzák meg a gondolkodásomat. De ez szükséges, a teljes élethez. A tudáshoz, a tapasztalatokhoz. És mégis, ha belegondolok, így 22 évesen, milyen “kevés” volt még sok dologból. Milyen kevés helyet láttam még, milyen keveset valósítottam meg az álmaim közül. Pedig… most még sok mindenre van idő, ilyen fiatalon.