Hosszú még az út hazáig. Ülünk a buszon, fapofával, csendesen. Egyedül a motor hangja hallatszik, az emelkedőn néha felbőg. Aztán ahogy lehajtunk a dombon, csak halkan duruzsol hátul. De én elöl ülök. Néha a fűtés bekapcsol, persze így a tavasz közeledtével már viszi túlzásba. Néha befúj egy kis meleget, aztán marad a futómű kocogása. Ezek a magyar utak… Döcögünk ráérősen. Odakint sápadt lámpafények úsznak a semmibe. Én meg csak bámulok ki az ablakon. A homlokom nekitapad a hideg üvegnek, fújom a párát az orrlyukaimon keresztül. Közben azon gondolkodom, miket írjak a forgatókönyvbe. Közben teljesen elkalandozok. Valaki jelez; egy csengő vijjog erre fel a sofőr közelében és a busz kékes sötétjében felizzik a piros „STOP” felirat. Ezeknek a hazautaknak is megvan a maga rituálés jellege. Mindenki leköti magát. Van, aki mereng, kifelé bámulva, mint én. Van, aki az érintős telefonján taperolja a facebook üzenőfalát. És van, aki dolgozik. Van, aki alszik. Közben megyünk. És a sötétség ahogy eltelik hat óra, egyre csak nő. A busz már ladikként szakítja ketté az éj sötét ködfüggönyét. Átlobogunk a füstfellegeken, végighasítva a végeláthatatlan aszfaltszerpentint. Az előttünk haladó jármű hátsó lámpái mint ha démoni szempár volna. Ez az egész kezd olyan lenni, mint egy túlélőfilm. Még víz sincs nálam, cserepes szájjal várom, hogy végre hazaérjünk. Közben már a csillagok is megjelennek az égen. Látom a csillagképeket. A göncöl velünk ellentétben, nem tette ki az irányjelző lámpát. Nincsenek az úton lidérces árnyak. Nincsenek emberek, járókelők. Csak mi vagyunk, meg a ritka lámpaerdő. Gályánk kapitánya, irányítója a buszsofőr, komoran bámul maga elé a plexi túloldalára. Ugyanazokat a szaggatott fehér csíkokat nézi már idestova harminc éve. Rutinosan követi az ösvényt. Megment minket a haláltól, elszállít bennünket. Talán még némi büszkeséget is érezhet. Ugyan semmiszámba veszik, mégis ilyenkor senki nem zaklatja, uralhatja a lóerőket, tonnákat mozdíthat el… mindezt egyetlen kézmozdulattal. Hogy min gondolkodik, vagy hogy gondolkodik-e talán, az kész rejtély. Talán nem is ember, csak egy android, mint a nyolcadik utasban. Furcsa ez az utazás. Átmeneti, mégis mint ha örökké tartana. Katatón állapot. Kóma térben és időben. Sokáig tart, senkit sem érdekel, hogy mikor lesz vége. Csak megvárjuk, hogy véget érjen. Mindenféle probléma, vita, harag nélkül. Belenyugvással.