Tegnap családi napot tartottunk. Meglátogattuk Fannival, testvéreimmel és szüleimmel az állatkertet, utána megnéztünk egy előadást a cirkuszban. Nagyon jól éreztük magunkat. Az előadásból leginkább az akrobaták produkciója tetszett. Csodálatosak voltak. Az állatkertben, mivel szezonon kívül jártunk, minden állatot hosszasan tudtam nézegetni. Aztán este hazaértünk, elkezdtük nézni a Love Actually-t, mivel nemsokára Karácsony lesz és szerintem rajtunk kívül sokan mások is elismerik ezt a filmet afféle „ünnepek előtt kötelezően megnézendő” darabnak. Aztán aludtunk, ma pedig kipihenten elindultam dolgozni – tulajdonképpen minden a megszokott kerékvágásban telt. Azt elfelejtettem említeni, hogy éjszaka különöset álmodtam. De már nem emlékszem pontosan. Valamiért most télen sokkal gyakrabban álmodom. Ezeknek egy része olyan, mint ha emlékeim alternatív megvalósulása lenne. Sok olyan alakzatot, arcot, helyszínt látok, amit vagy nagyon rég, vagy még egyáltalán nem láttak szemeim. És napközben még arra sincs idő, hogy elgondolkozzak a víziók jelentésén – az ügyfelek jönnek, a telefon csörög, a zene szól, hangfalakat cipelünk, beszélgetünk, lehúzzuk a rácsot, megiszunk egy sört és viszontlátásra. Holnap találkozom Előddel. Már rég nem beszéltünk. Ha lesz idő, beugrunk a moziba megnézni A Hobbitot. Kíváncsi leszek. Reggel úszni is kéne majd. Most nem tudok többet írni. Nem azért, mert fáradt vagyok, hanem dolgozni szeretnék Benjamin Wilkins drámai szükségletén. Úgyhogy „Majd Jövök”.