Másodszorra nézem a Sötét Lovag: Felemelkedés-t, nagyszerű ez a netbook, mert így a buszon ülve is tudok filmet nézni (és cikket írni, de most nem akarok a munkáról beszélni). Először letaglózott a film, másodszorra közel sem ejtett annyira vadul, nem lehetett érezni azt a Nolan-féle varázst, ami a székhez bilincselt, viszont a forgatókönyv egész jó, a kameramunkálatok pedig bravúrosak. Christian Bale szerepjátékában van egy kicsi sablonosság, már amennyiben saját, egyéb filmekben játszott figuráira figyelünk. Általában ravasz, kissé goromba, karizmatikus, ugyanakkor önnön hibáikat kerülni próbáló karaktereket kap, és a mimikájához ez egész jól illik. Ebben is új volt a Nolan-féle denevérember trilógia, mivel itt nem egy nőbálvány, nem valami kávéreklámba illő macsó hanem egy némileg zord hangulatú, (a harmadik részre már) viharvert ábrázatú fickó került a maszk mögé. És ahogy a technológia fejlődik, Batman felnőtt a feladathoz, hogy ne csak rajzfilmszerű akrobataként, hanem hús-vér, emberien szenvedő és fizikai korlátokkal bíró szuperhős legyen. A Felemelkedés nem úgy mutatja be nekünk Batmant, mint Gotham elpusztíthatatlan hősét. A Felemelkedésben Bruce Wayne a halál torkából vánszorog vissza, keserves kínok között küzd saját életéért, miközben Gothamot nem csupán egy-két elmeháborodott, hanem egy komplett terrorszervezet próbálja megsemmisíteni. Tehát a sztori nem rózsaszín ködben, aranyozott szegélyekkel hanem hideg, barátságtalan, keserű hangulatban telik, nekünk nézőknek ez mégis imponál. Mert tanúi lehetünk Bruce Wayne kitartó erejének, amitől mégis csak Gotham megmentőjévé válik: kész feláldozni magát, hogy mentse, ami menthető, miközben a stáb többi tagja sem rest. Például a zenészek. Hosszú ideje a Felemelkedés az a film, amiről azt gondolom, hogy hatásosságát 50%-ban a benne végigfutó zenének köszönheti. Az előző rész krimiszerű, baljóslatú hegedűs hullámait felcserélték egy érces hangú férfikórusra és még egy kicsivel több dobra. Aztán a “na most jön a tömegpara” jelenetekben megindul egy hátborzongató, monoton zúgás, ami olyan hangulatot kelt bennünk, mint ha mi magunk néznénk szembe a kikerülhetetlen, létünket fenyegető veszéllyel. A szereplők elképedő, holtsápadt arcát nézzük ezalatt, és úgy érezzük, hogy innen nincs menekvés: itt bizony mindenki pórul jár!!! Aztán visszatér Batman rézfúvós motívuma, és a hangulat egyből magasztossá válik, a brutális hangnyomással zengő harsonák újra mozgásba lendítik szemizmainkat, mert hát a röpködő Bat-repülőt azért követni kell. Szóval ódákat lehetne zengeni Nolan alkotásáról, én csak két dolgot emelnék ki: a Zenét és a szokásosnál jóval hosszabbra nyújtott forgatókönyvet. Utóbbi valószínűleg sokaknak okozott körömrágást, netalán idegeskedést – mégis mi a fészkes fenéért kell egy órát várni, amíg “valami történik”? Sok ismerősöm így nyilatkozott, szerintük túl lassan indul be a film és így nem lett annyira izgalmas. Szerintem pedig pont ettől lett hangsúlyosabb a végső fejezet, a megoldás. Ha egyből az elején börtönbe zárják Bruce-t, túlságosan a börtönben töltött időre és a kiszabadulás utáni Bane-írtásra billen a hangsúly. Így viszont megtudjuk, mennyire genya a főgenya és hogy mennyire könnyen koldus lehet a “királyfiból”. Kötelező darab azoknak is, akik nem szeretik a képregény adaptációkat. Filmes remekmű.