Még nem próbálkoztam török kávéval. A csésze alján lapuló, másfél centis zacc váratlanul ért. Maradok a munkahelyi arabicánál. Azzal amúgy sincs semmi baj. Jön a tél. Egyre hidegebb és hidegebb minden. Nem tudok rá magyarázatot, de valamiért télen érzem a legjobban magam. Lehet, hogy a felmenőim északiak voltak. Jegesmedvék. Eszkimók. Ahogy állok a járda sarkán, várva hogy zöldre váltson, elbámulok a körúton. Ma nem felejtettem otthon a szemüvegem és nem csak annyi a meggyőződésem, hogy a 4-6os villamos sárga. Látom az út repedéseit is. Mint ha sebek volnának. A munkahelyem nem sebekkel, hanem hólyagokkal van környékezve. Kis puffancsok az aszfaltban. Persze ez még teljesen kulturált környék. Eltekintve a hétfő reggelektől, olyankor nekünk is kijár az éjjeli vandálok életéből. Húgyfoltok. Egyszer valaki odaürített a járda elé és ráparkolt egy hatszázas Mercédesz. Egész nap ha kinyílt a bolt ajtaja, ömlött be a tömény és szúrós szag. Pesten nem kell fizetni a nyilvános vécéért, a parkolásért viszont súlyos büntetés jár. Már ha elfelejtettél parkolójegyet váltani. Míg ilyen gondolatok járnak a fejemben, végre zöldre vált a lámpa. A zebra csíkjai némák. A villamos alatt dübörög a körút, pedig a kombínó balerinás egyenletességgel suhan át mindenen. De a környezetet megrezegteti. Tapsol a föld e produkció láttán. Én meg köhögöm ki a kávézaccot. Télen kabát alá bújtatom a szétszórtságomat. Nem felejthetem otthon a sálat, különben a torkom bánja. Ugyanakkor borotválkoznom is kell, mert a sál olyan anyagú, ami beleakad a borostába. És minden lépésnél bogáncs lesz az álladból. Szóval télen próbálok összeszedettebb lenni, persze ez ritkán sikerül. Szörnyen szétszórt vagyok, ébredek rá, mikor sokadjára futok a buszhoz. Régen minden nap futottam a buszhoz. Közben gyönyörködtem a napkeltében. Ma nem futok, csak sietek. Ezért néha le is késem a kiszemelt járatomat, kétszer-háromszor egy évben. Nem baj, a munka megvár. Különös álmaim vannak mostanában. Régi osztálytársaimmal beszélgetek, kötetlenül, mindenféléről. Közben olyan helyeken elmélkedünk, melyek nem is léteznek. Mostanában szinte csak olyan helyekről álmodok, melyek nem is léteznek. Egyszer álmodtam egy mocsarárról is, melyet fűzfák borítottak be. Ennek a mocsárnak üvegház volt a közepén. És én oda tartottam, találkozóm volt egy tucat ismerősömmel. De ha most visszaemlékszem, egyikük arca sem ismerős. Végre átértem a zebrán. Olyan hideg van, hogy már nem szunyókálnak hajléktalanok a színház előtt. A körülöttem lévő emberek arca pengeéles szemüvegemen keresztül, mégis dementorként suhannak el. Beérek a boltba. Ismerős levegőt szippantasz be, amikor a munkahelyedre érsz. Ismerős hangokat is hallasz, minden ugyanaz, de ma csend van. Becsukom az ajtót magam mögött. Fent a főnök a szeme sarkából lenéz, aztán folytatja eszmecseréjét a cimboráival. Közben a grafikus kolléga tüsszent a galéria végében, a hátsó irodából. Én meg nekiállok zongorázni a billentyűzettel, hogy a napi nyolc óra azért mégis csak eredményesen teljen. Jobb lenne direktori székben ücsörögni, szórni az utasításokat és feszülten, homlokomat törölgetve figyelni a végeredményt, semmint hogy itt ácsorogjak megint és megint, a monitorba görnyedve. Jobb lenne kameraállásokról, storyboardokról, szekvenciákról és karakterekről, valamint effektusokról és mimikáról beszélni, semmint hogy a főnök megint megkérdezze a nap végén: „volt valami?” Válaszolnék én anélkül is, hogy megkérdezi. Így viszont, hogy megkérdezi, bekövetkezik egy másik rossz szokásom. Már azon kívül, hogy szétszórt vagyok. Gyakran nem merek a sarkamra állni. Gyakran gyáva vagyok. Pedig jobb lenne azt mondani, hogy nem volt semmi és elhúzom a belem a filmes suliba, semmint hogy szerényen és udvariasan csóválni a fejem. Persze ahhoz a sulihoz még rengeteg pénz kéne. Úgyhogy bevállalom a pluszmunkát. Írok.