Most értünk vissza a moziból, megnéztük a Wachowski fivérek legújabb alkotását, mely a Felhőatlasz nevet viseli. Nekem tetszett. Persze igen sok beszéd és gondolat elhangzik benne, ezért az ilyen típusú filmeket általában megnézem még egyszer, hogy értelmezni is tudjam a hirtelen érkező információk áradatát. A látványvilág csak úgy, mint bármelyik 2012-ben gyártott nagyjátékfilmben, egyszerűen zseniális. A rendezői munkával se volt gondom, viszont a sztori elsőre kissé zavaros. Apró logikátlanságok előfordultak, persze egy misztikus-romantikus-sci-fi produkciónál nem a logikát kell elsősorban vizslatni. De akkor is. Na mindegy, vicces, hogy négy történetet összegyúrtak egy három óra hosszúságú anyagba. Ráadásul a vágások szinte kivétel nélkül pont a legjobb pillanatban történnek, ezért egyik “történet” sem húzódik el túlságosan. Eleinte elképzelhető, hogy a néző óhatatlanul valamiféle “virtuális valóság” párhuzamot keres, kiindulva a mátrix-epizódokból, nos, sci-fi elemekben itt sincs hiány, de gyökeresen más műfaj, mint Keanu lassított felvételű méregzöld trilógiája. Itt sok szereplő van, akiket ráadásul igen nagy nevek személyesítenek meg. Ráadásul mind a négy idősíkon ugyanazok a nevek bukkannak fel, köszönhetően a sminkeseknek, eltart egy ideig, míg mindenkit felismerünk. Emiatt nehéz is volt számomra teljesen komolyan venni az eseményeket, mert jó néhányszor került adott színész egy egészen váratlan szinte komikusnak ható figura bőrébe. Izgalmas is volt. Helyenként elröppent egy-két egészen sajátos poén. És a magyar szinkron se lett annyira rossz ( otthon felejtettem a szemüvegem). Szóval ajánlom mindenkinek így a téli hidegben, de előtte pucoljátok ki a fületeket, mert érdemes figyelni a párbeszédekre – noha helyenként pici közhelyek, félszeg megjegyzések, máskor érdekesnek nevezhető, már-már filozófikus gondolatok hangzanak el. Ím az előzetes: