Hónap: 2012 december

Hordozható DAB+ rádió a Geneva műhelyéből, videós bemutató karikás szemmel

ION digitalizáló cuccok és a hordozható “Hangbőrönd” :-)

Családi állatkert-és cirkuszlátogatás

Tegnap családi napot tartottunk. Meglátogattuk Fannival, testvéreimmel és szüleimmel az állatkertet, utána megnéztünk egy előadást a cirkuszban. Nagyon jól éreztük magunkat. Az előadásból leginkább az akrobaták produkciója tetszett. Csodálatosak voltak. Az állatkertben, mivel szezonon kívül jártunk, minden állatot hosszasan tudtam nézegetni. Aztán este hazaértünk, elkezdtük nézni a Love Actually-t, mivel nemsokára Karácsony lesz és szerintem rajtunk kívül sokan mások is elismerik ezt a filmet afféle „ünnepek előtt kötelezően megnézendő” darabnak. Aztán aludtunk, ma pedig kipihenten elindultam dolgozni – tulajdonképpen minden a megszokott kerékvágásban telt. Azt elfelejtettem említeni, hogy éjszaka különöset álmodtam. De már nem emlékszem pontosan. Valamiért most télen sokkal gyakrabban álmodom. Ezeknek egy része olyan, mint ha emlékeim alternatív megvalósulása lenne. Sok olyan alakzatot, arcot, helyszínt látok, amit vagy nagyon rég, vagy még egyáltalán nem láttak szemeim. És napközben még arra sincs idő, hogy elgondolkozzak a víziók jelentésén – az ügyfelek jönnek, a telefon csörög, a zene szól, hangfalakat cipelünk, beszélgetünk, lehúzzuk a rácsot, megiszunk egy sört és viszontlátásra. Holnap találkozom Előddel. Már rég nem beszéltünk. Ha lesz idő, beugrunk a moziba megnézni A Hobbitot. Kíváncsi leszek. Reggel úszni is kéne majd. Most nem tudok többet írni. Nem azért, mert fáradt vagyok, hanem dolgozni szeretnék Benjamin Wilkins drámai szükségletén. Úgyhogy „Majd Jövök”.

Életem első pulóvervásárlásának története

Valójában gatyát akartam venni, mert a hidegtől elkezdett kisebesedni a lábam. Olyan nadrágot kerestem (pontosabban még mindig keresek), aminek van egy plusz belső bélése ami melegíti a bőrt. Így aztán Fannival karöltve, bementünk a C&A-ba hogy lecsekkoljuk a kínálatot. Természetesen nem volt olyan nadrág, amire gondoltam (talán sportüzletben nagyobb szerencsém lesz),  viszont útközben megpillantottam egy barna kapucnis pulcsit, ami fenemód megtetszett. Nagyon kényelmes volt, az ára sem volt vészes 3500 Ft-ért bőven bevállalható ruhadarab. A kasszáig még bedobtam a kosárba féltucat pár zoknit meg hét alsónadrágot, kb. tízezer forintot fizettem a motyóért. Sajnos a lábam továbbra is ragyás marad. Viszont van egy király pulóverem, amihez még vállfát is adtak! Hazafelé minden a megszokott módon telt, Pilisvörösváron átszálltunk, a buszon lekapcsolták a villanyt és hogy a 10”-es neti elférjen az ölemben, minden cuccomat felpakoltam a tetőrészbe épített csomagtartóba. Így mobil irodám már luxusszintűre hágott. Aztán hazafelé, a hideget leküzdve kicsit sietősre fogtuk, még beugrottunk az éjjelnappaliba citromléért. Mikor felértünk a lakásra, ledobtam a cuccom, bekapcsoltam a gépet, kiszökdécseltem a konyhába nekiálltam vizet forralni, töltöttem magam fél liter Earl Grey-t, aztán hirtelen Fanni kikiáltott a szobából. „Hol vannak a ruhák?” Egy pillanatig mindketten kővé meredve bámultuk egymást, aztán szitkozódni kezdtem. Ugyanis mindig mindketten megnézzük magunk után az ülőhelyünket, hogy biztosan még véletlenül sem hagytunk-e ott valamit, most azonban elfeledkeztünk a fehér zacskóról, benne tízezer forintnyi vadiúj ruhával. Fanni próbált megnyugtatni, meg mondta hogy hívjam fel az egomi vasútállomást, így is tettem, és várakozásomnak megfelelően tosztak felvenni a telefont. Aztán a központi „eltűnt tárgyak osztályát” csörögtem fel, itt már udvarias hang várta mondanivalómat. Elmondtam, hogy mi a probléma, és mondták, hogy felhívják az Esztergomi vasútállomást, hátha leadta a csomagot a buszsofőr. 2-3 perc feszült várakozás következett, megfűszerezve az idegtépő monoton gépi zenével, ami a telefonos várakozók türelmét hivatott megőrizni, én közben lerágtam mind a tíz körmömet. Aztán megköszönték a türelmemet és közölték hogy a buszvezetők nem adtak le sajnos semmit Esztergomban. Huh. Néhány percig megint káromkodtam. Valószínűleg HA megtalálják, vagy az esztergomi, vagy pedig a pilisvörösvári állomáson leteszik a zacskót, már HA nem találja meg előbb valaki. Hiszen elég egy cseppnyi rosszindulat ahhoz, hogy valaki megörüljön a gazdátlan ruháknak. Aztán újra felhívtam őket, megkérdezni, hogy esetleg nem az Esztergomba tartó busz fog egyből visszajönni? Újfent vártam 2-3 percet és közölték, hogy sajnos a MÁV-VOLÁN kooperáció szerződésében nagyon bonyolult csatlakozási módot határoztak meg és sajnos képtelenség kideríteni, hogy pontosan milyen buszváltások vannak, és ezt a kollégák nem tudják lekövetni. Azt a betyárját! Hát Esztergomban még arra se tudnak válaszolni hogy ugyanaz az autóbusz megy-e vissza? Szóval a MÁV nem tudott választ adni, én meg már előre gyászoltam örökre elveszett barna pulcsimat. Aztán Fanni kérdezte hogy nem megyek-e fel a buszhoz, hátha ugyanaz jön? Végtére is volt ebben ráció, úgyhogy felöltöztem újra, barátosnőm is velem tartott, hogy (mivel két autóbusz megy a vonat helyett) míg én megnézem az egyik „szerelvényt”, addig ő a másikon keresi a zacskót. Útközben magamban imádkoztam, fohászkodtam, mindent csináltam, próbáltam összeállítani az alternatívákat. Első alternatíva: a csomagot már rég elvitte valaki, miután leszálltunk. Második alternatíva: a csomagot nem vitték el, mert a busz benzinhiány-vagy egyéb okokból leparkolt és mondjuk csak holnap indul el újra, persze holnap is megtalálhatja valaki a szatyrot, akinek megtetszik a tartalma. Harmadik alternatíva: a sofőr megtalálta a szatyrot, de eltette magának. Negyedik alternatíva: kinyílik a busz ajtaja és a sofőr ránk néz a barna kapucnis pulcsimat viselve: mit bámultok? És Ötödik alternatíva: megvan a csomag, és ugyanaz a busz jön – ebben reménykedtünk. Fanni megkért, hogy bármi is történjék (persze ő biztos benne, hogy az a busz jön), ne legyek rossz kedvű, mert akkor ő is az lesz. Hát megpróbáltam. Aztán jött a két busz, Esztergom felől. A lámpájukat nézve már látszódott, hogy ezek teljesen más típusok, mint amikkel mi jöttünk. Persze nem volt rajtam szemüveg. Mikor megálltak, a remény lángja fellobbant, mert mégis ugyanaz a két busz volt az! Felrohantam a másodikra, mondtam a sofőrnek hogy csak egy csomagot akarok megnézni, hogy itt felejtettem-e. Miközben rohantam hátra, felkapcsolta a villanyt… és OTT VOLT! Endorfinbomba robbant az agyamban. Leszállás után még öt percig viháncoltam és ujjongtam, mint valami gyerek. Abban a pillanatban, mikor megpillantottam a szatyrot a hirtelen felvillanó fényben, ugyanezt érezhette Indiana Jones is, mikor végre rábukkant az elveszett kincsre. Megfogadtam, hogy ezzel véget ért szétszórtságom. Mint Bruce Wayne, ahogy leküzdte félelmét a denevérektől, a pulóver elvesztése szétszórtságomat szűntette meg. Elhatároztam, hogy végrendeletbe fogom írni, hogy ezzel a pulóverrel együtt temessenek el – életem végéig megtartom, még ha szétszakad vagy kopik is! Fanninak igaza volt, és hálával tartozom neki. Ennyit a MÁV bonyolult szerződéséről és az Esztergomi vasútállomás  segítőkészségéről. Persze nem tehetnek róla, nem az ő dolguk hogy a buszokat ellenőrizzék. A lényeg, hogy megvan a pulóver.

A pontos idő: 2012.12.12 12:12:12

Furcsát álmodtam az éjjel, de már nem emlékszem pontosan. Annyi rémlik, hogy egy kínai emberke kölcsön kérte a hangfalaimat és egész évre kint felejtette őket a kertjében. Szegény kis jamóim meg teljesen szétmállottak a fagy és a háziállatok hatására. Amikor hajnalban felkeltem, meghökkenve azon hogy „szétmállottak a hangfalaim!”, megnyugvással jöttem rá hogy a két kicsi Jamo még mindig itt áll a szobában, a legapróbb karcolás nélkül. Nehezen sikerült visszaaludni, túl hamar szólalt meg az ébresztő, mint mindig. Azt hiszem, így télen ezzel sokan küzdenek – nem olyan, mint ha télen többet szeretnénk aludni? No mindegy. Ma megint rohangáltunk, mint pók a falon, de a kollégáimmal ügyesek voltunk és jó munkát végeztünk. A visegrádi utcában ebédeltem, a menü borzalmas volt és a délután folyamán négyszer kellett meglátogatnom a mellékhelyiséget. Aztán kirohantam az Ulpius házba, hogy megvegyem Fanninak a Szabadság Ötven Árnyalata-t, sikerült átnyújtanom neki nem sokkal később, mert már indult haza az iskolából. Nagyon örült neki, jó volt látni az örömöt az arcán. Aztán még a délután folyamán kirohantam a papír írószer üzletbe hogy vegyek a boltba számlatömböt, meg önátíró papírt. Ezen kívül nem nagyon történt más. Zárás után még Mátyással hangfalat szereltünk. Ez abból állt, hogy Mátyás kicserélte a hangszórókat, én meg lecsomagoltam őket. Kissé haszontalannak éreztem magam, de ez részletkérdés, még sose láttam 685-öst belülről – nem mint ha érdekfeszítő látvány lenne, de a szakmai tapasztalatot sosem vetik meg. Mátyás nagyjából a mentorom, sok hasznos dolgot tanultam tőle és gyakran beszélgetünk mindenfélékről. Előfordul, hogy bedobunk egy sört a nap végén, kvázi elégtételként a bolti teendők után. Ő mindig 1895-ös Soproni-t iszik, én meg barna prágait. Régebben, heti egy alkalommal még a cigarettából is kértem egy szálat, jól esett alkalmanként elpöfékelni – lassan fél éve azonban már egy slukkot sem szívtam. Szóval a mai nap úgy telt, mint az összes többi nap, egy apróságot kivéve: ma mikor rápillantottam az órára, 12:12:12-kor, tudtam, hogy kívánnom kell valamit. Hát kívántam. Nem tudom, hogy érvényét veszti-e ha ide leírom, ezért nézzétek el, kedves olvasók, hogy nem árulom el, amit kívántam. Nem árulom el, mert már sokszor kívántam ugyanezt és nagyon bízom benne, hogy valóra fog válni. Vagyis…reménykedem. Ez talán megfelelőbb szó. Függetlenül a nevetséges kívánságomtól, nem ártana elmenni korcsolyázni. Hiányzik a jégkorcsolya.

Felemelkedés, avagy a forgatókönyvön túl

Másodszorra nézem a Sötét Lovag: Felemelkedés-t, nagyszerű ez a netbook, mert így a buszon ülve is tudok filmet nézni (és cikket írni, de most nem akarok a munkáról beszélni). Először letaglózott a film, másodszorra közel sem ejtett annyira vadul, nem lehetett érezni azt a Nolan-féle varázst, ami a székhez bilincselt, viszont a forgatókönyv egész jó, a kameramunkálatok pedig bravúrosak. Christian Bale szerepjátékában van egy kicsi sablonosság, már amennyiben saját, egyéb filmekben játszott figuráira figyelünk. Általában ravasz, kissé goromba, karizmatikus, ugyanakkor  önnön hibáikat kerülni próbáló karaktereket kap, és a mimikájához ez egész jól illik. Ebben is új volt a Nolan-féle denevérember trilógia, mivel itt nem egy nőbálvány, nem valami kávéreklámba illő macsó hanem egy némileg zord hangulatú, (a harmadik részre már) viharvert ábrázatú fickó került a maszk mögé. És ahogy a technológia fejlődik, Batman felnőtt a feladathoz, hogy ne csak rajzfilmszerű akrobataként, hanem hús-vér, emberien szenvedő és fizikai korlátokkal bíró szuperhős legyen. A Felemelkedés nem úgy mutatja be nekünk Batmant, mint Gotham elpusztíthatatlan hősét. A Felemelkedésben Bruce Wayne a halál torkából vánszorog vissza, keserves kínok között küzd saját életéért, miközben Gothamot nem csupán egy-két elmeháborodott, hanem egy komplett terrorszervezet próbálja megsemmisíteni. Tehát a sztori nem rózsaszín ködben, aranyozott szegélyekkel hanem hideg, barátságtalan, keserű hangulatban telik, nekünk nézőknek ez mégis imponál. Mert tanúi lehetünk Bruce Wayne kitartó erejének, amitől mégis csak Gotham megmentőjévé válik: kész feláldozni magát, hogy mentse, ami menthető, miközben a stáb többi tagja sem rest. Például a zenészek. Hosszú ideje a Felemelkedés az a film, amiről azt gondolom, hogy hatásosságát 50%-ban a benne végigfutó zenének köszönheti. Az előző rész krimiszerű, baljóslatú hegedűs hullámait felcserélték egy érces hangú férfikórusra és még egy kicsivel több dobra. Aztán a “na most jön a tömegpara” jelenetekben megindul egy hátborzongató, monoton zúgás, ami olyan hangulatot kelt bennünk, mint ha mi magunk néznénk szembe a kikerülhetetlen, létünket fenyegető veszéllyel. A szereplők elképedő, holtsápadt arcát nézzük ezalatt, és úgy érezzük, hogy innen nincs menekvés: itt bizony mindenki pórul jár!!! Aztán visszatér Batman rézfúvós motívuma, és a hangulat egyből magasztossá válik, a brutális hangnyomással zengő harsonák újra mozgásba lendítik szemizmainkat, mert hát a röpködő Bat-repülőt azért követni kell. Szóval ódákat lehetne zengeni Nolan alkotásáról, én csak két dolgot emelnék ki: a Zenét és a szokásosnál jóval hosszabbra nyújtott forgatókönyvet. Utóbbi valószínűleg sokaknak okozott körömrágást, netalán idegeskedést – mégis mi a fészkes fenéért kell egy órát várni, amíg “valami történik”? Sok ismerősöm így nyilatkozott, szerintük túl lassan indul be a film és így nem lett annyira izgalmas. Szerintem pedig pont ettől lett hangsúlyosabb a végső fejezet, a megoldás. Ha egyből az elején börtönbe zárják Bruce-t, túlságosan a börtönben töltött időre és a kiszabadulás utáni Bane-írtásra billen a hangsúly. Így viszont megtudjuk, mennyire genya a főgenya és hogy mennyire könnyen koldus lehet a “királyfiból”. Kötelező darab azoknak is, akik nem szeretik a képregény adaptációkat. Filmes remekmű.

Haladunk a korral – avagy az első okostelefon vásárlása

Emlékszem az első telefonomra. Siemens M35, az elpusztíthatatlan. Nem volt vele semmi baj, csakhogy eljárt felette az idő, egy-két évvel utána megajándékoztak nagyszüleim egy Alcatel OT-735 típussal, odavoltam érte. Remek kis telefon volt és a többiek ujjal mutogattak rám, amiért nekem volt először “fényképezős” mobilom az osztályban. Ma ez már inkább vicces, hiszen lassan oviban is alapkellék az iPhone és társai. Aztán az LG KG320S készülékem akksija bekakukkolt, nagyon szerettem azt az LG-t, nem volt vele az égvilágon semmi bajom, de nem hallgattam a barátaim tanácsára. Szóltak, hogy ha naponta töltöm az akksit, azt nem fogja elviselni a teló. És nem is viselte – előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatban magától kikapcsolt. Időközben… mikor is volt ez? 2009-ben. Addigra már tömegtermék lett az iPhone-ból, porondra került a 3GS és nem volt sok hátra a nem kevésbé csábos iPhone 4 érkezéséig. És a piac behódolt, a legnagyobb márkák kezdték utánozni az Apple fazonját – szükségszerű, egyben szánalmas lépések… na mindegy. Engem nem érdekeltek az okostelefonok, sosem. Nem is tudtam volna fizetni értük, hiszen volt, hogy a kajapénzemet kellett kisakkozni. Aztán nem is vittem túlzásba, mikor új 30-as telót akartam vásárolni, tízezer forint környékén sikerült szerezni egy Samsug GT-1150 készüléket, ami új évjárata ellenére egy kiválóan primitív, négy funkcióval rendelkező készülék: telefonálhatsz vele, írhatsz sms-t, beállíthatod az ébresztőt… a számológép mélyre ásott, rejtett extra. Sose használtam másra. Aztán most valahogy, mikor előfizetéses lettem és elmentem a T-Mobile üzlet mellett, úgy megtetszettek a kis fekete, diszkrét okostelefonok. Az áruk sem volt húzós. Kisebb-nagyobb raktárgondok után előkerült az abszolút nyerő darab, a Sony Xperia Tipo. 4.2-es androiddal, egész jó sebességgel. Wi-Fi, mobilinternet, GPS, meg minden. Úgy éreztem, a konzervatív megoldásom, a primitív kis Samsung kezd szükségtelenné válni, a munkám is megköveteli, hogy képben legyek ezekkel a műszaki trendekkel, vagy nem tudom mi a jó szó rá. Ha már minden de tényleg minden ismerősömnek ilyen taperolós kütyüje van, ideje nekem is lépnem, ráadásul még sosem volt Sony telóm – csapjunk bele! Két évre havi 700 Ft hűségnyilatkozat aláír, Bari boldog, fogyaszt, termel. Nem bántam meg, tüneményes kis masina, persze a kompakt méretét szokni kell, néha könnyedén félre lehet koppintani rajt. A készüléken futó, Android szoftver viszont jobban működik, mint vártam, egész fürge és elegáns küllemű. Szóval míg nem leszünk részesei a kényelemnek, nem is tudunk hozzá szokni. Így van ez sok-sok dologgal. Vegyél tévét. Eltelik tizenöt év, vegyél lapos tévét. Eltelik tíz év, vegyél lapos 3d okos tévét. Negyven colosat. Hatvan colosat. Vegyél projektort. Hangfalakkal. Mielőtt belegabalyodnék a fogyasztói társadalom mikéntjébe, zárásként csak annyi, hogy tessék: végül én sem bírtam ellenállni. Akarva, vagy akaratlanul, de részesei leszünk a modern technológiának. A nagyi azt se tudja, mi az az internet, eltelik néhány év és már a neten bankol, az unokáival skype beszélgetéseket folytat. A hatéves kishúgom meg már fekete öves szinten kezeli a YouTube-ot… most meg én “nőttem fel” a feladathoz, hogy okostelefonnal a zsebemben mászkáljak. Király!