Előző éjjel valami hegyoldalon, egy szerpentinen sétáltam. Igyekeztem valahova, de gyalog hiába igyekszik az ember, küzdenie kell a kilométerekkel. Aztán váratlanul felbukkant egy kék kisautó, valami Nissan. Mögöttem érkezett és integettem, hátha megszán. Sikerült, az autó lefékezett és behuppantam a vezető mellé, aki egy középkorú hölgy volt, ha jól emlékszem. Egész sokáig elvitt, szótlanul haladtunk, mígnem emelkedőhöz értünk – az egész útvonal valami hatalmas hegyvidéken húzódott keresztül. Szóval a kis Nissan megmakacsolta magát, a motor hiába erőlködött kettesben, nem bírtak fordulni a kerekek. Aztán a nő kétségbeesetten behúzta a kéziféket, de ez sem sokat segített, rögzített gumikkal, de lassan araszolni kezdtünk visszafelé. Arra utasítottam, cseréljünk helyet. „Miért, magának van jogsija?” – mondtam, hogy nincs, erre felcsattant, hiszen jogsi nélkül nem is ülhetek volán mögé! Aztán rámordultam, hogy vagy átenged, vagy visszacsúszunk a hegy aljába. Vicces, de azt se tudtam, miért akarok a kormány mögé ülni. Aztán mikor behuppantam a vezetőoldali ülésbe, még most se értem, de egyből beállítottam az ülést a saját méreteimnek megfelelően, mint valami forgalmi vizsgán. Aztán megpróbáltam egy kézifékes indulást és sikerült. Azonban túl gyorsan mentünk, egyszer csak a szerpentin beláthatatlan lett és folyamatosan nekiütköztünk az út menti szalagkorlátnak. Immár egyáltalán nem völgyi kocsikázás, hanem számítógépes autóverseny lett az álom. Aztán végre felébredtem, hétórányi alvás után is hullafáradtan.
Még a kávé sem segített. Persze a munkatársam lelkes, tevékeny morálja mellett gyorsan eltelt a munkaidő és nekem is volt mit tennem, de mégis az egész napom üres volt, száraz és kedvtelen. És aztán elmentünk videózni egy kritikán alul gagyi fejhallgatót (amúgy Marshall, de ne szóljatok senkinek mert különben ez a bejegyzés felér egy negatív reklámmal :-)). Félig fáradtságomban, félig kedvtelenségemben azt vettem észre, hogy minden második mondat után elröhögöm magam, ezért kissé szenvedősen tudtunk csak haladni a videóval – végül, mint már annyiszor, ennek is a végére értünk. És megint… éjfélre kerülök haza… és alszok… és megint munka… ajh.
Viszont! Azt elfelejtettem említeni, hogy jövő hét szombatra invitáltak egy ismerősöm, konkrétan a Fanni volt osztálytársának, Dudunak a házibulijába. Szabó Dóra ahogy már régóta tudhattuk, szabónak, egész pontosan varrónőnek készül és mint már annyiszor kiderült, szándéka igen komoly. Jobbnál jobb ruhákat varr a barátainak, már Fanninak is fabrikált néhány egész kellemes darabot, főleg nyárias fazonokat. Szóval az ő bulijába megyünk. Mi az egyetlen bökkenő? Nos, szerintem Duduval eddig életemben ha három mondatot beszéltünk, akkor is sokat mondok. Sose voltunk puszipajtások, tökéletesen eltérő véleményünk van néhány alapvető dolgban, holott én sok témában nyitott és érdeklődő vagyok, egész egyszerűen ő mégsem érdekel. Szóval ennél fogva nem tudtam mire vélni, hogy invitáltak a nyaralóba. Oké, hogy Fannival tudunk menni és akkor nem csak Fanni hanem a pasija is jól érzi magát, viszont így úgy éreztem hogy totál nemkívánatos személy leszek és a sziaboldogszülinapot-on kívül gyakorlatilag ha szóba is elegyedek a vendégekkel, senki nem fogja kimondottan díjazni az ottlétemet. És sajnos, valószínűleg ez igaz. Persze Fanni mellettem lesz, mert hát ő mindig mellettem van :-). Node! Gondoltam, megpróbálok valamit kihozni a szituációból, hogy mégiscsak legyen valami haszna az ottlétemnek. Így aztán… jó kis zene lesz. Jó kis hangfalakkal. És jó kis fotógaléria, vetítve. Egyszóval tudásomhoz mérten megpróbálom tovább fokozni az est, a party hangulatát. Meglátjuk, valóban sikerülni fog-e.
Most viszont irány aludni, még rengeteg tennivaló van a héten. A szokásos írnivalók mellett még több írnivalót kell kreálni, és végre a B&W A5 videó magyarosításnak is nekikezdhetnék. Egyszóval a lista hosszú.