Napról napra egyre kevesebb oldal marad a jegyzetfüzetemben. Rendszerint agyalok, mit írjak le, mikor újra kinyitom. Mit tegyenek a szereplők, mit mondjanak? Az eleje és a vége megvan, csak éppen a kettő közé kell tartalmat csiholni. Valahol olyan ez, mint ha odaállítanának egy szakadék szélére. És ahogy ott állnék tanácstalanul, azt mondanák, hidat kell építenem a másik oldalig. Ez a híd napról napra alakul, végül már csak rá kell emelni a szakadékra és tökéletesen oda fog passzolni. Ez a híd készül, amikor a szokásos 7-8 óráktól eltérően 12 órát alszom, a hosszú hétvége utolsó napján. És habár kipihentem magam, másnap reggel mégis kótyagosan indulok a munkába és megiszok egymás után két presszókávét. Ez a híd épül, akárhányszor talpára helyezem a mikrofonállványt és bepattintom az XLR-csatlakozót. Ez a híd napról napra épül, csigalassúsággal, mint a Pilisvörösvár és Esztergom közti sínszakasz. Azt is ki tudja még, mennyi ideig csinálják. Két párhuzamot már most vonhatunk a rendkívül idegesítő lassúsággal épülő sín és a készülő forgatókönyvem közt: mindkettőnek fix végpontja van, és mindkettő a várakozásokat felülmúló ideig tart, míg elkészül. Mégis, ahogy a sztorira gondolok, nyugodt elégedettség önt el. A “Tűnés”-nél is ez volt… aztán mikor elkészült, lerágtam a körmeimet, ahányszor átadtam valakinek hogy elolvassa. Most valahogy mégis más a helyzet. Valahogy nem is érdekel annyira. Valahogy egy csomó dologhoz lazábban viszonyulok, mint egy-két évvel ezelőtt. Például tavaly ősszel egy stresszhalom voltam. Most pedig teljesen normálisnak érzem magam, persze néha-néha még most is azon kapom magam, hogy idegeskedek. De már sokkal ritkábban. Apropó, híd! Végre megvettem életem első… irodai görgős székét! És sikerült jól választani, persze a válogatásban Fanni is besegített mert ő egyből rámutatott, én csak nagysokára ismertem be hogy igen, az a nagy fekete lesz a legjobb, legalábbis húszezer alatt. Plusz egy jelentéktelen, mégis fontos állomás. Amikor kifizettem ezt a széket, úgy éreztem, mint ha érettségiznék, vagy először mennék cipőben utcára. Na jó, elnézést, voltaképpen a második hasonlat baromság, hiszen életem nagy részében cipőben róttam az utcákat. A lényeg, hogy ez a szék egy teljesen hétköznapi tárgy, számomra mégis nagy jelentőséggel bír, hogy teljesen saját pénzből vettem. Ezt úgy mondom, mint ha a többi cuccot szemrebbenés nélkül vásároltam volna. Nem! A bútor… a bútor valahogy más. Olyan, mint ha leendő otthonunk építőkockáit válogatnánk össze. Gyermekded nézőpont alapján talán így is van.
Hónap: 2012 október
Muse 2nd Law vélemény
Matthew Bellamy sajátos, nem feltétlenül kellemes, de izgalmas orgánummal rendelkezik. Mikor hangját először hallottam, azt hittem hogy egy nő énekel. Elég színpadias, gyakran már már hisztérikus rikoltozás, amit csinál. Mégis, a Muse zenéjét minél többet hallgattam, annál jobban tetszett. Azér’ annyira nem voltam letaglózva, hogy az összes albumba belefüleljek, a 2003-as Absolution-nél sokáig nem jutottam tovább. Aztán mikor elkezdtem dolgozni a Hegedűsben, minden nap ment valami rockzene az internetes rádióban. Napokig nem is érdekelt. Aztán 1-2 hét után arra gondoltam: de jó ez a Manson-szám! Az elején berobbanó, pulzálva ismétlődő és agyontorzított basszusgitár kicsit Marylin Manson stílusára emlékeztetett, az ének viszont nem az amcsi huligáné volt. Mindegy, nem érdekelt a dolog, viszont a zene sokadjára, hetek után is tetszett. Rövidesen kiderült, hogy ez a Muse – Uprising c. nóta. És sose untam meg. Azóta legalább kétszázszor hallottam azt a számot, ha nem többször. Egyszer még a saját koncertemen is előadtam, de a dobosunk Jazz-esre vette a figurát, ezért az egész produkció silány lett, erőtlen bénázás. Na de! A Resistance volt az az album, amit történetesen meg is vettem a lokális CD-árustól, mert az Uprising annyira tetszett, hogy fizetni is hajlandó voltam érte. Ez volt talán a 4. lemez, amit életemben vásároltam? Na mindegy, aztán 1-2 év alatt a többi albumot is meghallgattam, mindegyiknek teljesen más stílusa van.
Mégis, az idén debütált 2nd Law teljesen, abszolút gyökeresen eltér az eddigiektől. Korán közzétették a Madness c. számot, ami alapjáraton egészen izgalmas nóta, érezni belőle egy pici drámaiságot, Matt Bellamy a végére már erőteljesen beveti hangszálait, de a digitális aláfestés miatt mégsem az igazi – és talán ez az album legjobb száma. A többi még ennél is kevésbé élvezetes. Az olimpiára írt „himnusz” nekem már akkor se tetszett, most se, még ötödik próbálkozás után is. A szöveg egyáltalán nem Muse-jellegű, a „meg tudod csinálni, nyerni fogsz” egy versenyre illik, de Anglia (jelenleg) egyik legnagyobb rockegyüttese eddig másban utazott. Aztán a lemez vége felé olyan digitális katyvasz következik, ami nem hogy anti-Muse jellegű, de még Matt hangját se hallani benne, valaki más az, talán Chris, vagy Dom?! Fáj ezt mondanom, de a 2nd Law egy „divat-album” lett. A borító, a digitális medúzával épp olyan, amilyen maga a zene – megfoghatatlan, nehezen kategorizálható, tarka, lebeg önmaga párját keresve. Csakhogy a Muse albumoknak nincsen párja. Én ezen a felvételen éreztem a hatalmat, mennyire hatalmas lett ez a banda, éreztem, mennyire nem érdekli már őket a régi, üvöltözős, káoszról, melankóliáról, lázadásról szóló, tébolyult darabok. A tébolyból egy félig nyálas, félig óbégatós dubstep saláta lett. Pedig még el is mentem volna a november 20.-ai koncertre, de ha ilyen nótákat tolnak ott is, a lelkesedésem azonnal alábbhagy. Nem fogom egy album miatt megutálni korunk egyik legkülöncebb előadóját, viszont nem örülök, hogy fejest ugorva a sablonok, közhelyek, szokások, trend és divat folyójába, elsodródnak az árral. Hányszor volt már ilyen… ha valakinek más véleménye van az új lemezről, örömmel meghallgatom. Részemről ennyi.
10 Nap múlva party
Előző éjjel valami hegyoldalon, egy szerpentinen sétáltam. Igyekeztem valahova, de gyalog hiába igyekszik az ember, küzdenie kell a kilométerekkel. Aztán váratlanul felbukkant egy kék kisautó, valami Nissan. Mögöttem érkezett és integettem, hátha megszán. Sikerült, az autó lefékezett és behuppantam a vezető mellé, aki egy középkorú hölgy volt, ha jól emlékszem. Egész sokáig elvitt, szótlanul haladtunk, mígnem emelkedőhöz értünk – az egész útvonal valami hatalmas hegyvidéken húzódott keresztül. Szóval a kis Nissan megmakacsolta magát, a motor hiába erőlködött kettesben, nem bírtak fordulni a kerekek. Aztán a nő kétségbeesetten behúzta a kéziféket, de ez sem sokat segített, rögzített gumikkal, de lassan araszolni kezdtünk visszafelé. Arra utasítottam, cseréljünk helyet. „Miért, magának van jogsija?” – mondtam, hogy nincs, erre felcsattant, hiszen jogsi nélkül nem is ülhetek volán mögé! Aztán rámordultam, hogy vagy átenged, vagy visszacsúszunk a hegy aljába. Vicces, de azt se tudtam, miért akarok a kormány mögé ülni. Aztán mikor behuppantam a vezetőoldali ülésbe, még most se értem, de egyből beállítottam az ülést a saját méreteimnek megfelelően, mint valami forgalmi vizsgán. Aztán megpróbáltam egy kézifékes indulást és sikerült. Azonban túl gyorsan mentünk, egyszer csak a szerpentin beláthatatlan lett és folyamatosan nekiütköztünk az út menti szalagkorlátnak. Immár egyáltalán nem völgyi kocsikázás, hanem számítógépes autóverseny lett az álom. Aztán végre felébredtem, hétórányi alvás után is hullafáradtan.
Még a kávé sem segített. Persze a munkatársam lelkes, tevékeny morálja mellett gyorsan eltelt a munkaidő és nekem is volt mit tennem, de mégis az egész napom üres volt, száraz és kedvtelen. És aztán elmentünk videózni egy kritikán alul gagyi fejhallgatót (amúgy Marshall, de ne szóljatok senkinek mert különben ez a bejegyzés felér egy negatív reklámmal :-)). Félig fáradtságomban, félig kedvtelenségemben azt vettem észre, hogy minden második mondat után elröhögöm magam, ezért kissé szenvedősen tudtunk csak haladni a videóval – végül, mint már annyiszor, ennek is a végére értünk. És megint… éjfélre kerülök haza… és alszok… és megint munka… ajh.
Viszont! Azt elfelejtettem említeni, hogy jövő hét szombatra invitáltak egy ismerősöm, konkrétan a Fanni volt osztálytársának, Dudunak a házibulijába. Szabó Dóra ahogy már régóta tudhattuk, szabónak, egész pontosan varrónőnek készül és mint már annyiszor kiderült, szándéka igen komoly. Jobbnál jobb ruhákat varr a barátainak, már Fanninak is fabrikált néhány egész kellemes darabot, főleg nyárias fazonokat. Szóval az ő bulijába megyünk. Mi az egyetlen bökkenő? Nos, szerintem Duduval eddig életemben ha három mondatot beszéltünk, akkor is sokat mondok. Sose voltunk puszipajtások, tökéletesen eltérő véleményünk van néhány alapvető dolgban, holott én sok témában nyitott és érdeklődő vagyok, egész egyszerűen ő mégsem érdekel. Szóval ennél fogva nem tudtam mire vélni, hogy invitáltak a nyaralóba. Oké, hogy Fannival tudunk menni és akkor nem csak Fanni hanem a pasija is jól érzi magát, viszont így úgy éreztem hogy totál nemkívánatos személy leszek és a sziaboldogszülinapot-on kívül gyakorlatilag ha szóba is elegyedek a vendégekkel, senki nem fogja kimondottan díjazni az ottlétemet. És sajnos, valószínűleg ez igaz. Persze Fanni mellettem lesz, mert hát ő mindig mellettem van :-). Node! Gondoltam, megpróbálok valamit kihozni a szituációból, hogy mégiscsak legyen valami haszna az ottlétemnek. Így aztán… jó kis zene lesz. Jó kis hangfalakkal. És jó kis fotógaléria, vetítve. Egyszóval tudásomhoz mérten megpróbálom tovább fokozni az est, a party hangulatát. Meglátjuk, valóban sikerülni fog-e.
Most viszont irány aludni, még rengeteg tennivaló van a héten. A szokásos írnivalók mellett még több írnivalót kell kreálni, és végre a B&W A5 videó magyarosításnak is nekikezdhetnék. Egyszóval a lista hosszú.
Az első lejárt uszodabérlet
2012. 10.12, hazafelé
Várom a hétvégét, ez a hét a vártnál jobban kifárasztott. Pont lejárt az uszodabérlet, szombatig biztos, hogy nem kerülök medence közelbe. Na de akkor… meglesz talán két óra folyamatos evickélés? Múlt héten sikerült másfél órát leúszni, még a vihar sem szakíthatott félbe, pedig a mennyezeten himbálózó reflektorok nem nyújtottak biztató látványt. Akárhogy is, a hétvégi úszásom könnyen behelyettesíthető az élet bármelyik célkitűzésével. Általában ha valami olyat akarunk, ami a megszokottnál nagyobb erőbefektetést igényel, a vártnál több akadállyal fogunk találkozni. Például, elhatároztam, hogy egy óránál mindenképp többet úszok: mondjuk, két órát! A 45. perc környékén olyan irdatlan vihar támadt a sátor körül, hogy majd összetojtam magam – a kupola többszörösére erősítette a mennydörgéseket és a gumifalra csapódó esővíz valóságos robajt produkált. Ettől függetlenül sikerült a másfél óra, mert magamnak akartam bizonyítani – elég volt a lustaságból! És jól esett az a kilencven percnyi testmozgás. Lehetett volna akár százhúsz is, de most legalább van újabb célkitűzés: következő alkalommal legyen százhúsz perc! Szilvia, a főnököm felesége, felajánlotta, hogy a videós fordításaimért (Bowers P3, Zeppelin Air és hasonlók) megajándékoz egy P5 vagy P3 fejhallgatóval, amelyik számomra szimpatikusabb. Hebegve reagáltam, de sikerült végül kinyögni, hogy egyiket se kérem. Ekkor Szilvia arcán egy pillanatra döbbenettel vegyült sértődöttség suhant át, aztán helyesbítettem: inkább valami mást kérek! Így aztán munkám gyümölcse egy Bowers & Wilkins hangfalállvány lett, a kis Jamo C 603 sötét alma szépségeimnek. És így mindketten örülünk. Azért rendes tőle, hogy ilyen nagylelkű. Mármint a P5 majdnem annyiba kerül, mint egy havi fizetésem, ő mégis mosolyogva felajánlotta. Ilyenkor jó érzéssel tölt el, hogy az átlagnál nagyobb figyelmet szentelek a munkáimnak és igenis, hétvégén is beállok a mikrofon elé, hogy megcsináljam azt az átkozott, pár mondatból álló reklámdumát. Máskülönben unott pofával ülhetnék egész nap, nézegetve különféle webshopok ajánlatait, várva, hogy a sült galamb a számba repüljön. Az eredményesség és hatékonyság tetteket vesz igénybe. Nem mondom, hogy mostanra minden álmom valóra vált. De ilyenkor legalább úgy érzi az ember, hogy újra elért valami jó dolgot az életben.
Pioneer hangcuccról gagyogok :-)
Októberi reklámanyag
Pioneer Steez bemutató készülőben
Az ingerült ügyfél
Tegnap Fiala J. vásárolt nálunk egy Blu-ray lejátszót. Nem tudom, hogy csak hülyült velünk vagy tényleg ennyire kibírhatatlan ember, de mivel kereskedelemben dolgozunk, számunkra mindössze két dolog rangadó: legyen elégedett az ügyfél, és a termék legyen eladva! Egyikkel sem volt probléma, bár nehéz szülésnek indult. Alapból nehezen értem azoknak a gondolkodását, akik egy perc alatt ötször elismétlik ugyanazt, amit már elsőre is értettünk, mi több, jeleztük is, hogy számunkra világos és nyugodtan folytassa. Szóval Kb. ötször elmondta, hogy ő régen már vásárolt itt. Miután kiment a boltból, haza, átgondolni hogy kell-e neki amit javasoltam Onkyo helyett, még két kollégám is megjegyezte hogy hű ez a Fiala J. volt és tizenöt évvel ezelőtt nálunk vásárolt. Aztán másnap Fiala eljött vala. És meggyőztem, végül Pioneer Blu-rayt választott. Nem vettem tudomást barátságtalan arckifejezéséről és a pökhendi, lobbanékony beszédstílusáról, rendkívül visszafogottan és magamhoz képest is udvariasan biztosítottam őt, hogy holnapra várhatóan meg is érkezik a készülék, de mindenképp telefonálunk, és onnantól kezdve bármikor beugorhat érte. Megértette, elment. A helyzet sajnos nem volt ennyire egyszerű, mert másnap Mr. Fiala újra telefonált, én viszont lent demóztam. A kollégámnak lelkére kötötte, hogy ha nem vagyok már ügyféllel, okvetlenül hívjam vissza. Aztán újra telefonált és kicsapta a hisztit, mert nem hitte el, hogy Komáromi még mindig lent van az alaksorban és demózik. Kollégám szerencsére ügyesen módosított Mr. Fiala paradigmáján, azt mondta: Uram, mi pontosan azért vagyunk ilyen sikeresek, mert foglalkozunk az ügyfeleinkkel. Ekkor Mr. Fialának leesett a vonal másik végén, hogy mikor bejött hozzánk, akkor is közel egy órát foglalkoztam vele, holott mindössze egy belépő-középkategóriás lemezjátszóról beszéltünk. Megértette, letette. Aztán mikor felértem, kérésének megfelelően visszacsörögtem. Ekkor ha jól emlékszem, hétszer is elnézést kért, én meg mondtam hogy még nincs itt a lejátszója, de telefonálunk és elképzelhető, hogy a motyó csak holnapra ér ide. Aztán másnap, másik kollégám vette fel a telefont, úgy dél körül. A beszélgetés nagyjából így zajlott:
– Haló tessék, Annex Hangcenter.
– Fiala János vagyok és Komáromi Bendegúzt keresem. (már ötször bemutatkoztam neki és kétszer elvitte a névjegyemet. De neki nem számított.)
– Épp ügyféllel van. Visszahívja esetleg?
– Hol van a DVD-lejátszóm? (Blu-ray-t rendelt).
– Még nem jött meg, de telefonálni fogunk.
– Nekem nem telefon kell, hanem Blu-ray!
Aztán megint felhívtam és nagyon nyugodt hangon megmondtam a frankót, hogy hívni fogjuk. Fél öt órakor meg is jött a cucc, fél hatkor már Mr. Fiala is berobbant az ajtón. Össze-vissza beszélt, de azért szót értettünk és megígértem, hogy ha később hív, elmagyarázom neki telefonon, hogy mit hova kell dugni. Aztán megkérdezte tőlem, hogy ha bejön három év múlva, én akkor még itt leszek? Azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de erre most nem válaszolhatok. Aszonta nagyon helyes, aztán kicsörtetett a boltból.
Audio-Technica ATH-WS55i fejhallgató teszt (AV-Online)
Megjelenése visszafogott, akár Mona Lisa mosolya, méretében kicsi, akár a feketerigó, hangja jobban üt, mint Vitalij Klicsko jobb keze, emellett anyaghasználatban is kellően strapabíró a japán Audio-Technica hordozható és kifejezetten Apple mobileszközök mellé szánt ATH-WS55i fejhallgatója. Kemény füles, kemény igényekhez. Ízléses, fehér csomagolásban került elém e szerkezet, egy olyan márka képviseletében, amely jó ár-érték arányú stúdiótechnikai berendezéseivel és minőségi fejhallgatóival napról napra kis hazánkban is egyre népszerűbb. Ezúton egy hagyományos külsővel megálmodott, Apple – kompatibilis megoldással bővült a felhozatal, mely árszintjével a Sennheiser HD 439-essel konkurál, viszont extraként rendelkezik egy zenevezérlésre és híváskezelésre használható headset-tel is.
A teljes cikk olvasásához: KLIKK IDE!