Eljött ma látogatóba Feri, hozta Lívit is, a barátnőjét. Lezsíroztuk, hogy legközelebb jöjjenek el úgy is, hogy Fanni épp nincs tizenkét órás műszakban. Mert ha négyen vagyunk, legalább Lívi és Fanni is tudnak eszmét cserélni. Persze így se volt probléma, a kutya közben kitakarította a szobát, talált az ágy alatt valami cserebogarat, amit aztán ebéd gyanánt hajlandó volt elfogyasztani. Én meg rájöttem időközben, hogy a málnaszörp sörrel keverve egészen pikáns végeredményhez vezet. Ezt a bejegyzést, egyébként, az első olyan íróasztalról írom, amit hivatalosan a saját asztalom, a saját pénzemből megvásárolva. Mik nincsenek! Vicces, de valahol az ilyen pillanatok is mérföldkőnek számítanak az életben. Kaphatunk, örökölhetünk bútorokat, ám néha, ha úgy döntünk, vagy arra kényszerülünk, hogy saját forrásainkból kerítsük elő a kívánt darabot, az egészen más érzés. Valahogy más súlya van, máshogy bánsz vele, amikor tudod, hogy te fizettél érte, te dolgoztál meg érte. Egészen máshogy bánunk az olyan dolgokkal, amiket saját magunknak köszönhetünk. Ezt a fajta felelősségérzetet kéne sok embernek alkalmaznia, talán néha nekem is, az olyan tárgyakra, amik nem számítanak személyes tulajdonnak. Akkor lehet, hogy még óvatosabban csomagolnám le az eladott hangfalakat, bár hál Isten’ így se volt még gond. Akkor lehet, hogy Klim is visszahozta volna a gitáromat két hét után, és nem lopta volna el, hogy még nyolc év után is ezen kelljen sopánkodnom. Így legalább jobban érdekel a szájharmonika, hiszen totálisan praktikus, eleve nem adod senkinek a saját fogkefédet sem! A szájharmonika valahol pont megfelelője a fogkefének, azzal az apró különbséggel, hogy ő zenélésre is alkalmas. Megint ilyen őrült gondolataim vannak. Talán jobb is, ha megyek fürdeni, mert habár ma nem volt munka, mégis volt mit tenni. A reggeli úszás, bevásárlás, ruhavasalás, mint teljesen általános és szükséges folyamatok, szépen elvitték ezt a napot is. Ma már nem tartottam pihenőt, egy órán keresztül úsztam szünet nélkül, ami nem tudom, hogy hány méternek felel meg, mert nem számoltam a hosszokat, de ez az evickélés fenemód jól esett. Minden nap el kéne járni… csak hát a munka…