Mostanában elkezdtem szorgalmasabban foglalkozni a szájharmonikával. Ahogy telnek a napok, és napról napra jönnek az újabb leckék, csak előrehaladva ébredtem rá, hogy mennyire keveset tudok. És így volt ez a gitárral, az énekkel meg talán mindennel így van az életben, amit tanulni szeretnénk. Ha megnézem Jason Riccit vagy Sonny-t ahogy zenélnek, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy napon én is így tudjak játszani. Pedig egyáltalán nem lehetetlen. Csak el kellett kezdeni komolyabban gyakorolni. Kár, hogy ilyen kevés idő marad a munka mellett. Sok ismerősöm van, akik masszívan dolgoznak, szabadidejükben pedig még arra is alig marad lehetőségük, hogy kipihenjék a munka fáradalmait. Pedig egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az embereknek mindig arra van idejük, amire időt szánnak. Vagy mégsem? El szeretnék menni szombaton a Balatonra Fannival, de nem mehetek, mert dolgoznom kell. És hiába nem akarok dolgozni, mert a munka és aki adja a munkát, befolyásolhatja az időmet. Ki tudja, beteget jelentenék, és mégse mennék be. Akkor mi lenne? Összedőlne a világ? Erősen kétlem. Csupán be kéne jönnie valakinek helyettem – de kinek? És pontosan az utóbbi kérdés az, ami miatt befolyásolható vagyok, hogy túlgondolom ezeket az ügyeket. Pedig ha azt csinálnám, amit sokan mások, hogy ülök a seggemen és ha valamit akarok, akkor mindenkit leszarva azt csinálom, mennyivel könnyebb lenne? Miért nem úgy csinálom? Nem tudom. Én így látom jónak. Minden napilap, az esti hírek, az összes szerencsétlen médiás azt kántálja, hogy nincs munkalehetőség Magyarországon. Én éppenséggel nyakig tele vagyok munkával, szerencsésnek számítok? Vagy csak épp azt teszem, amit kell? De ki mondja meg, hogy mit kell tenni? Jaj, ma nagyon beindulnak a filós agytekervények, úgy tűnik. Talán azért, mert végre nincs olyan elképesztően dögmeleg. Egyébként holnap veszek életemben másodszor bútort, juhéj. A kezeletlen nyers fából készült éjjeliszekrény után ezúttal íróasztal vásárlására adom fejem, mert hát ha költözik az ember, sok mindent elölről kell kezdeni. De ezek nagyon fontos dolgok szerintem. Ettől érzi át az ember, hogy mit tett le az asztalra. Mi mindent teljesített. “Köszönöm Uram, hogy van fedél a fejem fölött, van hol aludnom, van mit ennem”. Láthatatlan libikóka billeg életünk során egyik oldalról a másikra. Egyszer a vágyak tengerében szenvedve, fuldokolva nézünk szét, szükségünk van annyi mindenre. Épp félünk, és nyugalomra vágyunk, vagy rettegünk és bátorságra van szükségünk, vagy esetleg éhesek vagyunk és ételre vágyunk, érzések, tárgyak egyaránt célpontba kerülnek ebben a fuldoklásban. Aztán mikor átbillen ez a libikóka, teljesnek érezzük magunkat. Közérzetünk kifogástalan, nem stresszezünk a problémákon, hanem feladatként, megoldandó küldetésként kezeljük őket. Kicsit olyan ez, mint egy régi kedvenc számítógépes játékom, a Gothic. Vicces, hogy pont ezt hozom szóba, de valahogy, még ha erősen torzítva is, voltaképp modellezi a valóságot. Ha megcsinálsz valamit, véghez viszel egy missziót, tapasztalatra teszel szert általa, pontokat érsz el. Hasonlóképp alakul ez az életben is, csak épp nincs “mentés”, “szünet” vagy “kilépés” gomb. És csalni sem lehet, nincs végtelen pénz, örök élet, vagy időtekerés. De a lehetőségek ugyanúgy adottak.