Hónap: 2012 június

Fogkefe vs Szájharmonika

Eljött ma látogatóba Feri, hozta Lívit is, a barátnőjét. Lezsíroztuk, hogy legközelebb jöjjenek el úgy is, hogy Fanni épp nincs tizenkét órás műszakban. Mert ha négyen vagyunk, legalább Lívi és Fanni is tudnak eszmét cserélni. Persze így se volt probléma, a kutya közben kitakarította a szobát, talált az ágy alatt valami cserebogarat, amit aztán ebéd gyanánt hajlandó volt elfogyasztani. Én meg rájöttem időközben, hogy a málnaszörp sörrel keverve egészen pikáns végeredményhez vezet. Ezt a bejegyzést, egyébként, az első olyan íróasztalról írom, amit hivatalosan a saját asztalom, a saját pénzemből megvásárolva. Mik nincsenek! Vicces, de valahol az ilyen pillanatok is mérföldkőnek számítanak az életben. Kaphatunk, örökölhetünk bútorokat, ám néha, ha úgy döntünk, vagy arra kényszerülünk, hogy saját forrásainkból kerítsük elő a kívánt darabot, az egészen más érzés. Valahogy más súlya van, máshogy bánsz vele, amikor tudod, hogy te fizettél érte, te dolgoztál meg érte. Egészen máshogy bánunk az olyan dolgokkal, amiket saját magunknak köszönhetünk. Ezt a fajta felelősségérzetet kéne sok embernek alkalmaznia, talán néha nekem is, az olyan tárgyakra, amik nem számítanak személyes tulajdonnak. Akkor lehet, hogy még óvatosabban csomagolnám le az eladott hangfalakat, bár hál Isten’ így se volt még gond. Akkor lehet, hogy Klim is visszahozta volna a gitáromat két hét után, és nem lopta volna el, hogy még nyolc év után is ezen kelljen sopánkodnom. Így legalább jobban érdekel a szájharmonika, hiszen totálisan praktikus, eleve nem adod senkinek a saját fogkefédet sem! A szájharmonika valahol pont megfelelője a fogkefének, azzal az apró különbséggel, hogy ő zenélésre is alkalmas. Megint ilyen őrült gondolataim vannak. Talán jobb is, ha megyek fürdeni, mert habár ma nem volt munka, mégis volt mit tenni. A reggeli úszás, bevásárlás, ruhavasalás, mint teljesen általános és szükséges folyamatok, szépen elvitték ezt a napot is. Ma már nem tartottam pihenőt, egy órán keresztül úsztam szünet nélkül, ami nem tudom, hogy hány méternek felel meg, mert nem számoltam a hosszokat, de ez az evickélés fenemód jól esett. Minden nap el kéne járni… csak hát a munka…

Sosem elég

Mostanában elkezdtem szorgalmasabban foglalkozni a szájharmonikával. Ahogy telnek a napok, és napról napra jönnek az újabb leckék, csak előrehaladva ébredtem rá, hogy mennyire keveset tudok. És így volt ez a gitárral, az énekkel meg talán mindennel így van az életben, amit tanulni szeretnénk. Ha megnézem Jason Riccit vagy Sonny-t ahogy zenélnek, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy napon én is így tudjak játszani. Pedig egyáltalán nem lehetetlen. Csak el kellett kezdeni komolyabban gyakorolni. Kár, hogy ilyen kevés idő marad a munka mellett. Sok ismerősöm van, akik masszívan dolgoznak, szabadidejükben pedig még arra is alig marad lehetőségük, hogy kipihenjék a munka fáradalmait. Pedig egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az embereknek mindig arra van idejük, amire időt szánnak. Vagy mégsem? El szeretnék menni szombaton a Balatonra Fannival, de nem mehetek, mert dolgoznom kell. És hiába nem akarok dolgozni, mert a munka és aki adja a munkát, befolyásolhatja az időmet. Ki tudja, beteget jelentenék, és mégse mennék be. Akkor mi lenne? Összedőlne a világ? Erősen kétlem. Csupán be kéne jönnie valakinek helyettem – de kinek? És pontosan az utóbbi kérdés az, ami miatt befolyásolható vagyok, hogy túlgondolom ezeket az ügyeket. Pedig ha azt csinálnám, amit sokan mások, hogy ülök a seggemen és ha valamit akarok, akkor mindenkit leszarva azt csinálom, mennyivel könnyebb lenne? Miért nem úgy csinálom? Nem tudom. Én így látom jónak. Minden napilap, az esti hírek, az összes szerencsétlen médiás azt kántálja, hogy nincs munkalehetőség Magyarországon. Én éppenséggel nyakig tele vagyok munkával, szerencsésnek számítok? Vagy csak épp azt teszem, amit kell? De ki mondja meg, hogy mit kell tenni? Jaj, ma nagyon beindulnak a filós agytekervények, úgy tűnik. Talán azért, mert végre nincs olyan elképesztően dögmeleg. Egyébként holnap veszek életemben másodszor bútort, juhéj. A kezeletlen nyers fából készült éjjeliszekrény után ezúttal íróasztal vásárlására adom fejem, mert hát ha költözik az ember, sok mindent elölről kell kezdeni. De ezek nagyon fontos dolgok szerintem. Ettől érzi át az ember, hogy mit tett le az asztalra. Mi mindent teljesített. “Köszönöm Uram, hogy van fedél a fejem fölött, van hol aludnom, van mit ennem”. Láthatatlan libikóka billeg életünk során egyik oldalról a másikra. Egyszer a vágyak tengerében szenvedve, fuldokolva nézünk szét, szükségünk van annyi mindenre. Épp félünk, és nyugalomra vágyunk, vagy rettegünk és bátorságra van szükségünk, vagy esetleg éhesek vagyunk és ételre vágyunk, érzések, tárgyak egyaránt célpontba kerülnek ebben a fuldoklásban. Aztán mikor átbillen ez a libikóka, teljesnek érezzük magunkat. Közérzetünk kifogástalan, nem stresszezünk a problémákon, hanem feladatként, megoldandó küldetésként kezeljük őket. Kicsit olyan ez, mint egy régi kedvenc számítógépes játékom, a Gothic. Vicces, hogy pont ezt hozom szóba, de valahogy, még ha erősen torzítva is, voltaképp modellezi a valóságot. Ha megcsinálsz valamit, véghez viszel egy missziót, tapasztalatra teszel szert általa, pontokat érsz el. Hasonlóképp alakul ez az életben is, csak épp nincs “mentés”, “szünet” vagy “kilépés” gomb. És csalni sem lehet, nincs végtelen pénz, örök élet, vagy időtekerés. De a lehetőségek ugyanúgy adottak.

Sok a munka, kevés az igazság

Néha azon kapom magam, hogy nagyon magyarul viselkedek. A magyarokra jellemző, hogy mindent előszeretettel kritizálnak. Képesek még egy porszembe is belekötni, a kritizálást gyakran felcserélik a mentegetőzéssel, magyarázattal, de még a bocsánatkéréssel is. Valamelyik nap azt vettem észre, hogy sopánkodom, amiért ennyire sok munkám van és nincs szabadidőm. Aztán amikor ezen tovább gondolkoztam, rájöttem, hogy jobb lesz, ha kussolok, mert van, akinek még kenyérre se telik. És nem feltétlen a nyugati aluljáró beszívott, piás csöveseire gondolok, hanem értelmes, pórul járt emberekre, akiknek hirtelen megrongálódott az egzisztenciája. Szóval dolgozok, egyrészt mert szeretem is, amit csinálok, másrészt meg herótot kapok azoktól, akik egész nap csak a fenekükön ülve gubbasztanak, és azt szajkózzák, hogy mi nem jó, és minek hogyan kéne lennie. Néha még a legközhelyesebb filmekben is találkozunk nagy igazságokkal, csak nem gondolkozunk el rajtuk, annyira az arcunkba vágják őket. Erre az egyik legjobb példa, mikor talán a Batman egyik részében Bruce-nak mondja a csaj, hogy nem az vagy, amit mondasz, hanem amit csinálsz, nem a szavaid, hanem a tetteid számítanak. ÉS milyen igaz! És mekkora poén, hogy még így se történik több annál, mint hogy “magyarkodom”, hiszen itt ülök egy számítógép mögött és azokat kritizálom, akik kritizálnak, tehát végeredményben most ugyanazt csinálom amit ők! Te jó ég. Sok volt a reggeli kávé. 😀 Na de tényleg akinek van munkája, velem együtt, ne sajnálkozzon meg ne stresszelje magát, mert az semmire nem vezet. Édesapám előadásán hallottam egy nagyon jó gondolatot, nagyjából az volt a lényege, hogy ha megoldást keresünk egy problémára, gyakran emberi természetünknél fogva leragadunk az első opciónál. És ha az első opció nem valósítható meg, bepánikolunk. Hogyan kerülhető ez ki? Egyazon probléma megoldásához több lehetőséget kell keresni. És akkor nyerünk. Most viszont megyek dolgozni.

Változnak a dolgok

A májusi PCWorld után megvettem a júniusi lapszámot is, erre már évek óta nem volt példa, hogy egymás után két példányt vegyek. Új főszerkesztő lett, ezúttal nő, ami egy IT magazinnál (legalább is Magyarországon) még nem megszokott. Viszont újra jópofa a videós melléklet, bár az újságírók gyakran elég lámán beszélnek. Nem mint ha én halál nyugodt lennék egy kamera előtt állva. Viszont kitűnő ellenpélda, ahogy Farkas Gergely minden egyes alkalommal motyog, most is azt teszi, szinte megalszik a tej a szájában, miközben magyaráz az éppen aktuális, tajvani gyártó által tömeg gyártott táblagépről.. aztán egyszer csak miszlikbe töri, de teljesen póker arccal! Olcsó, ergo nem strapabíró, tetszik érteni? Ez jó, végre van egy kis lendület. Végre a munkahelyemen is van némi “lendület”. Csörög a telefon meg nyílik az ajtó. Talán többen jöttek be az elmúlt egy hétben, mint egész májusban. Néha megállok a tükör előtt és megpróbálok visszaemlékezni arra az arcra, ami még három éve volt a fejemen, friss pályakezdőként. Mint ha nem is én lettem volna? Nem, most is pontosan azt az arcot látom, csak alkalmanként gondterheltebb, tapasztaltabb kifejezéssel. Egyébként Dorogon egész jó uszoda van, kábé öt perc sétálva a lakástól. Igaz, a medence feleakkora mint Leányfalun, de most rossz idő volt és egyedül úsztam benne, ami kimondottan jó fíling volt.

Mozgókép

Furcsa dolgok jelennek meg nekem álmomban,
Néha gépre szállok, idegen földeket látok,
Ilyen partok, épületek nincsenek magyar honban.
Van, hogy látom, amint a Nap felrobban,
Régi arc felbukkan, szeretne tőlem kérdezni,
De alig emlékszem rá, nem jut eszembe semmi
Amit mondhatnék, mert ez az ember változott,
De nem tudnám megítélni, hogy jó vagy rossz irányba,
Helyes útra tért vagy épp elkárhozott, ki tudja,
Csak áll és szótlan néz a szemembe, ugyan menekülni
Kellene, de minek, ha ez már a világvége?
De nem félek, hiszen csak kitalált világ ez.
Persze, hogy senki semmit se kérdez, engem várnak,
Hogy adjak megjegyezhető címet ennek a világnak.
Az ilyen címadók, mint amilyen én is próbálok lenni,
Akkor gyengék, ha csak képzelik mindezt, és
Gyenge leszek én is, míg ebből magyarázat nem lesz,
De megfogalmazom szándékom, éppen azzal, ami történik:
Elengedem a Földet, nem érdekel, ahogyan az ég fénylik,
Minél többet látok innen fentről, annál jobban érik
A helyszín, a tények, a történések, szereplők,
Boldogság, öröm, kín, paloták és gomolyfelhők,
A filmszalag rabjai, egyben mások rabul ejtői lesznek ők.

Visszatérő ügyfél

Mátyással kiugrottunk egy fickóhoz, akinél másfél éve is jártam, akkor még nem tudtam, hogy a kanapén ülő, visongó fogszabályzós nő a felesége. Most már nem viselt fogszabályzót, viszont megnőtt a pocakja, ezért ügyelnünk kellett arra, hogy a háttérsugárzót ne verje le a hamarosan születő palánta. Persze emellett számos komplikáció adódik egy házimozi rendszer telepítésénél. Az alapvető gond ott kezdődik, hogy a felhasználók nagy része a nappaliba akar mozihangot létesíteni. Az ideális hangfal elhelyezés ilyenkor szart sem ér, mert a rendelkezésre álló bútorok, akusztika és falfelületek uralják a törvényt, javarészt, mint ezúttal is, a feleség dönt minden felől. Szóval ha azt mondod, hogy “úgy nem fog jól szólni”, de a sarokban van még hely neki, akkor szinte azonnal, reflex-szerűen érkezik egy kétségbeesett sikoly, hogy az nem lesz ott jó helyen. Egyszerűen azért, mert CSAK! Persze a házastársad esztétikai igényét, tisztelni, kényelmét garantálni, várandós időszakban plusz türelemmel, minden baját elviselni, támogatni, megoldani kell. Tyű. Nem egyszerű. Na de én a huszonegy éves kölyök fejemmel szerencsére kisebb gondokkal kell csak, hogy megküzdjek. Nem küzdök, viszont kimondott vidámsággal hallgatom a legújabb szerzeményt, melyet szerencsére egy héten belül visszajuttatok a forgalmazójához. Oké hogy apró, meg egész jól szól, de röhejesen néz ki… mint valami Wall-E paródia! Ezt nézzétek meg!

És a Monster gyártja? WTF?!

Kemééény én mondjuk ki nem tenném sehova ezt a kerekített szélű, rácspofájú gyufás skatulyát, az is biztos, persze ízlések és pofonok. Mondjuk a gyártó úgy hirdeti, hogy ki tudod tenni a műszerfalad tetejére és akkor Bluetooth hangosítóként is használhatod. Te kitennéd? Ehh. Nem baj, legalább van mivel dolgozni. Azt hiszem ma lenézek a strandra, nem azért mert jó idő van hanem azért, mert széthasad a gerincem a benti bárszéktől, nemhogy napi nyolc óra  de még egy óra is kínszenvedés azon a hulladékon, és akkor úgy tegyek fel híreket meg szerkesszem a honlapot hogy közben darabokra hullik a nyakcsigolyám. Jó, vége a rinyának, helyette egy kis szórakozás: Clint Eastwood  Grand Torino c. filmjét aki még nem látta, sürgősen nézze meg mert baromi jó lett!

A Menekülődal by Kifogás

S lőn kifogásosság! Az új irány. Valahol a bluesrock felé, véletlenül belépve egy jazzes pocsolyába és a torzítós effekteket a korábbi metál korszakból még tovább cipelve. A kecske már most tudom, hogy ikon lesz. Persze a logónkba azért nem tesszük bele. Akinek támadna véleménye, kommentáljon bátran. Valószínűleg sokan túlságosan minimalistának fogják tartani a képi világot, csak mondom, hogy szándékosan az. Lassan készíthetjük a következő klipet is.. csak még meg kéne várnom a Káröröm c. számunk dobsávját is :D… Na megyek mert szétszakad a hátam és már két perce szerda van, addig is hallgassátok meg legújabb csemegénket. Egyébként maga az Escape Song nem új keletű dolog, nagyjából egy éve készült el az “akusztikus” változata ami elektronikus hangszer használata nélkül lett rögzítve, többnyire hümmögésből és tapsból áll a háttér, a ritmust meg a lábamon csapkodva adtam. Az ennél lassabb, hangsúlyosabb, ez meg kicsit punkosabb ahhoz képest szóval nem tudom, melyiket tekinthetnénk későbbiekben feldolgozásnak. Na bye!

Pesten kezd poshadni a levegő

Ergo szép lassan beköszön a nyár. Megy a zene, de mit sem ér a körúton kürtölő taxisokhoz képest. Valami sztrájk van, de hogy miért, azt rendszerint este tudatják a híradóban. Vicces, mert pont tegnap néztem meg A Taxisofőr c. filmet… a díszlet stimmel, csak itt nem tiniprostik mászkálnak hanem a kisebbség. Jösszmá? Múltkor a West-Endben rohant el mellettem valami strici és utána kullogott egy fekete göndör hajú nőféleség. Aztán a fickó hátraóbégatott hogy mi van bazdmeg nem szoptál elég faszt? Én meg röhögök a tipikus pesti atmoszférán, pedig ezek valahol komoly dolgok. Ma például visszafele jövet az ebédlőből, valami napszemüveges zsidó leszólt az utcán hogy Horthy-szobrot állítanának a sarokra és én ehhez mit szólok. Először megálltam mert azt se tudtam hirtelen, ki a rák az a horti. Aztán szóba hozta Kassát meg a hatszázezer zsidót, akik meghaltak, én bármennyire is próbáltam rájönni, hogy mi baja ennek az állatnak, csak annyit tudtam mondani hogy elnézést, de engem nem érdekel a történelem. Aztán hőbörögni kezdett hogy neki a rokonai is meghaltak ott, meg minden. Erre csak annyit mondtam, hogy sajnálom, de ami megtörtént, azon nem tudunk változtatni és engem sose érdekelt az ilyesmi, pedig érdekelhetne, mondta ő nagy serényen. Aztán megnézte hogy igazi-e a tetoválásom én meg mondtam hogy dolgoznom kell és otthagytam. Valójában nincs különbség az újgazdag mocsok és a suttyó szenny közt, elvégre mindkettő emberből épül. Persze én érzéketlen vagyok meg minden. Pedig ma zenehallgatás közben Mahler-től majdnem elbőgtem magam. Ilyen ez a nap.