Tegnap este ült egy fickó a buszon. Kopasz volt. Zömök alkatú, egy fakó narancs színű pólót viselt. Ahogy felszálltam a buszra, egyből fel is figyeltem rá. Fejhallgatójából még én is hallottam a Michael Jackson számot, és ami a lényeget adta, hogy valódi dobverőkkel hadonászott, teljes beleéléssel. Háttal ült a forgónak, kvázi a busz hátsó fele egészen papszigetig csodálhatta virtuózi tevékenységét. Ha létezik léggitározás, ez légdobolás volt. Bevallom, elég meggyőzően csapkodott, azért annyira nem voltam pofátlan, hogy lekamerázzam.
Tegnapelőtt álmomban rám vetette magát egy spanyol prostituált. Ingyen is vállalta volna, ettől egészen jó kedvem lett, annyira, hogy felszálltam vele egy vonatra, aztán végül Esztergomban kötöttünk ki, különösebben nem érdekelt ez engem, holott Monte Carlóból indultunk. A Prosti törve ugyan, de tudott némi magyart („csináljad már!”), szerencsére az ébresztő csipogását a világ minden élőlénye tudomásul veszi.
Tegnap kevésbé egzotikus, ám annál különösebb álmom volt. Az emberiség átvette az irányítást tér és idő fölött, ezt viszont bolygónk nem bírta elviselni. A pusztuló planéta utolsó pillanatait láttam, hozzáteszem, rengeteg apokalipszist „átéltem” már… de ez volt a legérdekesebb! Egy tökéletesen sík terepen álltam egyedül, foszló ruhában, az ég szürkésbarna színű volt, felhők helyett tornádó-szerű, vízszintes képződmények szelték át az eget, szürke füstös levegő helyett mindenféle furcsaság hömpölygött bennük – fák lombkoronája, autók, házak, bevásárlókocsik, villanyoszlopok… Ezek a tornádók a horizonttól kezdődtek, továbbhaladva a túleső láthatárig, a zaj iszonyatos volt. A talajból szabályosan szögletes hasábidomok emelkedtek felfelé, az agyamban halk visszaszámlálást véltem hallani. Mikor nullához értem, minden elcsendesült, a tornádók eltűntek. Egy hangot hallottam megszólalni, valahol fentről: Keresd a könyvet!
Barangoltam sokáig, nem emlékszem meddig, talán órák voltak, talán évek. Végül találtam egy könyvet, az egyik kiálló oszlop tövében, egy nyílásba gyömöszölve. Diadalittasan futottam, látva a hófehér papírlapokat, látva az egyetlen tárgyat, egyébiránt csak hasábokból állt a világ. Előráncigáltam a sötét résből ezt a könyvet. A bőrfedélre az volt írva: BIBLIA. Ekkor újra megszólalt az a fenti hang: „Olvasd fel belőle, amit szükségesnek találsz!” Felütöttem a fedelét, a teremtésnél nyílt. Egy pillanatig sem gondolkoztam el rajta, hogy épp a szentírást tartom a kezemben és egyedül én létezek e világon. Ahogy hangosan olvasni kezdtem a sorokat (nem emlékszem, magyarul beszéltem-e), úgy pillanatról pillanatra újból minden élő lett és újraszületett. Újra megjelent a kék ég, lábam alatt nem rideg felület, hanem valódi föld feküdt, és emberekkel is találkoztam. Akik aztán sarlatánnak tituláltak, keresztre feszítettek és végignézték, ahogy meghalok. És mindezen egy pillanatra se csodálkoztam el, csupán szomorkásan mosolyogva hagytam magam! Aztán megint megszólalt az ébresztő.
Azt hiszem, erre nem lehet mit reagálni. Talán bulizni kéne egyet, bömbölő Dubstep zenére. Még mindig várok, de türelmesen legalább. Talán hónap végéhez kéne érni, hogy kipihenjem magam. Egy hét szabadság október végére… ah jó is lesz az!