Egyik

Álmomban találkoztunk. Csinos voltál. Azt hiszem, hosszú hajad volt, ami a jelen körülményekhez képest szokatlannak mondható. Persze nem kezdtem el kötekedni, előbb kivártam türelmesen, mit szeretnél mondani. Miért keresed a társaságomat, mikor épp aludni szeretnék? Elkezdtünk sétálni. Egy fiktív város volt, hosszú, kihalt, egyenes utcákkal. Aztán kisétáltunk egy hídra. Az építmény alakjára, színére nem emlékszem, csak arra, hogy köd volt. Pár méternél tovább nem is lehetett látni. Kabátot viseltél, viseltünk. Te feketét, mint mindig, én nem tudom, milyet, de az enyém is kényelmes volt, nem fáztam benne. Persze egy pillanatig sem gondolkoztam el azon, hogy az ember álmában nemigen szokott fázni. A számból cigaretta lógott és a szél összekócolta a hajamat, sálat is viseltem, színes volt, szóval kinéztem. Vidámak voltunk, privát információkat cseréltünk úgy, mint ha minden nap ezt tennénk. Elmélyülten, mindent és mindenkit kiparodizálva, mint ha ez lenne még mindig a természetes és a megszokott. Elmeséltem mindent, ami csak eszembe jutott a múltból, de mikor felfogtam, mit is beszélek, azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról járatom a számat, amikhez egyrészt semmi közöd nincsen. Másrészt az általam említett dolgok még meg sem történtek. Valószínűleg a mostani énemnél idősebb is voltam. Ugye milyen idióta blogbejegyzéseket írok újfent? 😀 Persze kihangsúlyozom, hogy ez csak egy álom volt. Egy olyan álom, mely után felébredve még én is nevettem, mert pár pillanatig még emlékeztem azokra, amikről társalogtunk, oly ártatlanul s önfeledten. A víziót talán definiálom később, a tartalom meg már úgyis mindegy lesz. Az viszont érdekes volt, mikor magában az álomban rájöttem, hogy ezt csak álmodom. Megálltam a hídon. Odaballagtam a párkányhoz és bámultam a víz irányába – a ködtől nem lehetett látni a vizet. Te megszólítottál, kérdezted, miért hallgattam el hirtelen? Makacsul hallgattam. Egy szót nem bírtam kinyögni, hirtelen azon kaptam magam, rád se bírok nézni, és ez már kezdett ismerős lenni, kezdett hasonlítani a valóságra. Viszont továbbra is kértél, kérleltél, hogy legalább nézzek rád, mikor hozzám beszélsz! A végén már káromkodások is voltak. Szidalmak. Változatlanul bambultam ki a fejemből. Pedig már sírtál. Zokogtál. És ez a dráma bármilyen hasogató volt, mégis megadta azt a nyugalmat számomra, amit a felismeréstől szoktam kapni. A felismerése annak, hogy mi nem leszünk ezen a hídon és nem fogunk soha többé elmélyülten társalogni semmiről sem. Akár a valóságban. Ez az álom, ez a ködös álom lassan a végéhez közeledett. Miután abbahagytad az álombalhét, mellém léptél, szép kezeidet tördelve közelebb hajoltál hozzám, hallottam a levegőt beáramlani az orrodon és a híd egyik gerendája vagy kőlemeze megcsikordult, ahogy a cipőd talpa elfordult rajta. Közel hajoltál, hogy az illat is eszembe jusson, és suttogó szavaid fülsüketítőnek tűntek a súlyos némasághoz képest. Azt mondtad; Most mennem kell. Akkor… megyek. Szia… Megvártam, míg elhalnak lépteid. Aztán vettem egy nagy levegőt, és felébredtem. Fogmosás után, mikor az arcomat beletöröltem a törülközőbe, azt motyogtam magamban: Szia…

De nem biztos hogy így nézett ki... viszont híd volt. És köd is.
De nem biztos hogy így nézett ki... viszont híd volt. És köd is.

Újabb zenélésnek nézünk elébe… irány Annavölgy!

Furcsa, most tényleg be vagyok sózva :)
Furcsa, most tényleg be vagyok sózva 🙂

Vannak, akik nálam is jobban szeretik ezt a várost…

Aztán kijött három rendőrautó, egy mentő és egy tűzoltó. Pedig minden nap kiül napozni.
Aztán kijött három rendőrautó, egy mentő és egy tűzoltó. Pedig a lakók is említették, hogy rendszeresen, szinte mindig kiül napozni.

Új szerzemény

Azt hiszem, tavaly nyáron zúgtam bele a tollaslabdába, mikor Mártonnal degeszre ettük magunkat és levezető műveletként nekiálltunk tollasozni a kertjükben. Akkor más érzés volt beleütni a labdába és órákig eszembe se jutott befejezni ezt a légies játékot. Egy éve gondoltam úgy, hogy vennem kéne egy tollasütőt és lemenni vele a partra. Egy évig tartott, hogy rájöjjek, ha félreteszek egy kis pénzt, akkor egyáltalán nem jelent problémát akár egy jobb minőségű tollasütő beszerzése. De legalább rájöttem. Alig várom, hogy a partra kerüljek.

És kék. Nagyon tetszik. :)
És kék. Nagyon tetszik. 🙂

Futok

Leszálltam a buszról, az eső már nem esett, de erősen fújt a szél. Elindultam a hegyre felfelé, és már levágtam a saját idegi állapotomból, hogy ha nem megyek el futni, felrobbanok. Szétesek, széttörök, elhullok, elolvadok az út menti kátyúkba, kihullik a hajam, szétreped a bőröm, és ELÉG!
Hazasiettem, ledobtam a táskámat. Letettem a karórát, lecseréltem a farmert rövidnadrágra, levettem a nyakláncomat, kikapcsoltam a telefonokat, mindent. És azt vettem észre, hogy szaladok vissza, le a hegyről a Duna mellé, végig az úton, ahol senki se járt ma este, az erős szél és a közelgő vihar miatt. Tíz percig emésztettem a gondolataimat, beszabályoztam a légvételt, prüszköltem a virágport. Aztán, mikor már Leányfalu határához értem, és nem volt közvilágítás, csak a bicikliút, a Duna, a fák meg én, akkor már csendesült a szél is. A közbeeső kanyarok, miket annyiszor megjártam már, ezúttal megnyúltak szabályos egyenessé, de az út vége sötét maradt, odáig már én sem láttam el. És én csak mentem és mentem, és tudod mi történik ilyenkor… teszed egyik lábad a másik után, a másikat az egyik után, megindul az izzadás folyamata, csorog végig a homlokodon, lehűl a tarkód tőle, felmelegszik az út alattad, puhává válik az aszfalt, ruganyosak az izmaid, a következő lépés hosszabbra nyúlik, gyorsabbra, állítod magad. Gyorsabbra. Távolabbra. Üresebbre. És elfelejtem a munkát. Elfelejtem az embereket. Elfelejtem a telefonhívásokat, az üzenőfalam. Elfelejtem a saját nevemet, ahogy futok. Elfelejtem a világot, amíg futok. Amikor futok, elfelejtem, hogy futok.
Aztán majd egyszer meg kell állni, egyszer jön egy kavics, gödör, ugató kutya – bár akkor sem állsz meg feltétlenül, ha kavics áll a cipődbe, ha ügyesen lépsz, nem bicsaklik ki a bokád egy mélyedésben, és a kutya sem feltétlenül veszett. Ha igen, én leszek a második Veszett kutya. A lényeg, hogy jól esett futni, mint mindig, mindig máshogy és más miatt, de használt.

Carpe momentum

Mi törik, mi marad? Volt kétely, volt harag? A léted, és nem szavad, mi marad, ragad, szabadon – nem a lényeg, nem a pillanat szalad agyadon, hanem az dagad, az szakad, az alkalom – akkor és amikor csak akarom.