Hű de hideg van. Úristen, de fázok. Te jó ég, reszketek. Basszus de hideg van. Fülemig ér a takaró, mit sem érő fátyollepel az ujjnyi vastagságú birkaszőr??? Kiver a víz, kavarog az elme, tompulnak az érzékek, agyamban mint ha szúrós tűzhangyák menetelnének. S eljő az álom, oly régóta várom hogy lehunyjam szemem, pihenni, léttelen létben lebegni, boldogan volna kedvem, de nem lehet, láz gyötör és fájdalom facsar, immunrendszeremen léket ütött egy rozsdás csavar??? Eljön a reggel és sokkal jobb már, hat óra ötkor búgó mézes hangszál duruzsol a telefonba gyengéden, a hideg zuhanyba tessékel láthatatlan segédem, mert lábamon az erek most nem látszanak, pedig máskor ha kérem, korcsolyázzanak, megy a koszorú, miegymás, de most kisportolt lábszáram csak szomorú siralomrakás. Mindegy, becsobbanok a víz alá, hideget meleg követ, meleget hideg, belül tűz mardos, most úgyis mindegy. Mind a tíz körmömön gőzpára csap fel, magamra csavart kék törülközővel akkor lépek ki a nappaliba pont, mikor a nap felkel. Aztán visszabújok az ágyba, vissza kell még, láthatatlan kéz fog, ujja gyengéd, skarlátvörös körme homlokom érinti, ápolónőként búgja mielőtt az álomport széthinti, hogy nem kéne holnap dolgozni mennem, inkább patikába menni és tablettát szereznem. Harmadnap valóban élőnek kelek fel, talpra állni nem ér fel túl nagy üggyel. Megmozgatom magam, látszanak ereim, már újra látom magam jégmezők közepin szelni a jeget, apropó, mézes teát kéne inni, hektolitereket. Holnap már újra tudok edzeni és dolgozni menni, ezek után nem fáj már semmi. Többé nem akarok betegeskedni, kipróbáltam, jó volt, de nem érdekel milyen az ha egy jóember félholt. Így aztán lehunyom szemem még egyszer, megvárom hogy hasson a gyógyszer, és munkába loholok – aztán ha lesz valami, örömmel blogolok, addig kiflivel, hatosaknával és fehér kispárnával horkolok…………………………………
