Az élet olyan, mint egy mozifilm: nem tekerhetsz se előre, se hátra. Azt viszont ne feledd, hogy te vagy a rendező. Egyszer élünk, éljünk hát teljesen, segítsünk egymásnak, és ne hagyjunk ki egy ziccert sem!
A fotóalbumoknál megálltam. Kezembe vettem egy szép, kék darabot, ezt selyemszalaggal lehetett összezárni. Némán lapozgattam az üres, tátongó lapokat. A nejlontasakok éhező hüvelyként tátongtak, remélve hogy valaki majd megtölti őket emlékekkel. Dermesztett víziókkal. Megtörtént pillanatokkal. A valóságtól lopott momentumokkal. És oda-vissza lapozgattam ezt a kék, keménykötésű papírkönyvet, magamnak bekategorizálva azoknak a képeknek a sorrendjét, melyek vannak olyan kedvesek, hogy az utókornak engedve fizikailag is megszültessem őket, mert magzatukat már megtaláltam és lefagyasztva ott várakoznak egy duplarétegű lemezen. 4562 db fényképet készített a Canon fényképezőm, mielőtt önszántamból megváltam tőle. Ebből a 4562 db képből kiválogattam 400 darabot, a legbecsesebbeket. Az album csak egy a sok közül, kik már próbálták igazolni rátermettségüket, miszerint alkalmasak lennének az archívum hordozására. Ekkora teher…. egy papírfüzetben…. Annyi minden történik az emberrel, még tizenkilenc év alatt is, ha kicsit is figyelmesebb lettem volna, már komplett könyvtár, galéria nyílt volna azokról a meghatározó pillanatokról – persze mindenre én sem gondolhatok.
Nincs értelme éjjel-nappal, minden pillanatban visszafelé nézni. Ha van pár perced, előveheted azt a kék füzetet. Egyébiránt figyelni kell a többi, jelenleg is zajló történésre, mert még lemaradsz valamiről – és akkor ki fogja megtölteni a következő albumodat?
Napok óta most ülök le gép elé úgy, hogy ténykedhetek mások beleorientálódása nélkül. Több dolgot is említenék, szóval ne görgess tovább. A koncert nagyon szuperséges volt! Köszönöm annak a maroknyi embernek aki eljött és öröm volt látni a nevetőráncokat, melyek a régi ismerősök arcait szántották fel zenénk által.
Mikor a boltból visszaértem kutyakajával a hónom alatt, a színpad különböző színárnyalatokban úszott és Árpi intenzíven püfölte az S.O.S dobszerkóját (fura, láda alakú hangszer de megkérdezem tőle még egyszer a nevét és akkor be fogok ide szúrni egy korrektúrát) és mikor feltápászkodtam a színpadra, a másfél kilós kutyakajával meg a behűtött Kozel dobozzal, na akkor én már jól éreztem magam.
Nem is emlékszem pontosan, mit játszottunk azon a két és fél (!) órán keresztül, a fele improvizáció volt, némileg merítettünk a Laci-blues alapokból és a Gorillaz-féle lüktetésből, a többi meg jött magától (na de még Pink Floyd is??). Arra emlékszem, hogy helyenként kipillantottam az eufória függönyéből a társaságra, és akkor láttam a vidám arcokat, meg az angyalboszorkányét is, mosolyogva, úgy hibátlanul. Aztán a második sör után már merészebb dolgok következtek, én az utolsó pillanatig élvezettel zenéltem és daloltam, még akkor is, ha néha félrefújtam a harmonikán – az eufória mellékhatása… hm.
Egyéb: hamarosan megszűnik a blogom, egész pontosan átköltözik másik név alá: a szokásos, nehezen megjegyezhető netii.net-es cím helyett simán csak bariblogja.hu lesz [éljenzés]. A tartalom hamarosan felpezsdül, mint olvasóm, még biztosan találsz finomságokat a közeljövőben meg úgy egyébként is – sokat nem árulhatok el… annyira titkos hogy még én sem tudhatok róla, hejj. Apropó, nagymamámtól hallott legújabb vicc:
A nő elmegy az orvoshoz, elpanaszolja hogy saját belátása szerint túl kicsik a mellei. “Nos, mindenre van megoldás!” – mondja a doktor – ” Mostantól minden nap fél háromkor vetkőzzön le anyaszült meztelenre és kezdjen el az ujjával körözni a mellbimbója körül, így ni, és mondja hozzá – kerekecske gombocska…” – A Nő megfogadja ezt a szakmai tanácsot, s ezentúl minden nap fél három magasságában szertartásos tevékenységének eleget is tesz. Aztán egy nap a vonaton ülve döbben rá, hogy fél hármat mutat az óra! Jézusmária, nem tudja, mit tegyen, az egyik oldalon újságot olvasó ember ül, a másik oldalon alszanak, hát nincs mit tenni – nekikezd a vetkőzésnek… Ekkor az újságot olvasó ürge lehajtja napilapját és meglepetten megszólal: “Jé, már fél három? Csigabiga gyere ki!…”
Neeemááár tudom, én viszont tudok még jóízűen röhögni ehh :D. Most lépek mert megkaptam egy spéci Sting albumot (szimfónikus zenekarral aláfestett újrafeldolgozás jeee) és már van is min hallgatni – az új füles egyszerűen csodálatos 😉 Le a kalappal az osztrákok előtt!
Aki nem jött koncertre, annak ejnye-bejnye. Mivel megértő ember vónék, nem hányok senki szemére, nem borítom ki a bilit és nem telik be a poharam – de azért a rendes koncerten elvárnék némileg több arcot, ha már annyira teccik a zenénk – hisz Miattatok veszek ének leckéket, hejj! 🙂 Kifogás honlap már van, előre felrakunk minden bandával kapcsolatos eseményt, célszerű szemfülesnek lenni! Egyébiránt köszönöm még egyszer a részvételt, köszönöm mindenki másnak is, legfőképpen a bandának, hogy sosem hagyjuk annyiban és mindig jut idő a zenének 🙂 Oké, szentimentális duma vége, mindenki szedje ki a csipát és takarodjon a jégpályára!
Fátyol lepel hull alá mindenen,
Mindig megnézem amit te nem,
Látom pírnak az égen árnyait,
Bontsd ki álom madár szárnyaid,
Szórd alá szép szikráid az égen,
Szavaid hintsd színekbe szépen.
Hitesd el hogy mindez valódi,
A hálámat nem fogom leróni,
De elraklak mélyen magamba,
Mielőtt a halál elragadna,
Sem feledem, mit láttam, érték:
Ha kértem, voltak kék napkelték.
Október utolsó napja télies ízesítéssel kínálkozik, az este dermedt csendbe burkolódzik. A hegyekben egy szerelmespár sétál a vaksötétben, abban a pillanatban, hogy az égre néznek, egyszerre látják meg ugyanazt a hullócsillagot. A Göncöl bal sarka kettő egész huszonöt század fokkal fordult egy egész tizennégyes értékkel az ipszilon-tengelyen az előző, felhőmentes állapotban látható pozíciójához képest.
Hetvenkét órával korábban Budapest Nyugati pályaudvarán félmagas fickó csörtet keresztül, az első vágány irányába. Golf-sapkát és mocsár-zöld télikabátot visel, ujjatlan-kesztyűs markában krómozott szájharmonikát szorongat, jobbjával cigarettát nyújt vissza V. Cs. néven ismert kollégájának, aki méltán elismert személy a hazai szórakoztató elektronika világában. Cs. Úr vállat von, majd meggyújtja a visszautasított szálat, hátat fordít és elbaktat a négyes-hatos irányába. A Golfsapkás fickó kisportolt léptekkel siet az egyes peronon várakozó, dízel-működtetésű Siemens-mozdony irányába.
Negyvennyolt órával később Pilismarót községében ugyanez a fickó, aki egyébként az anyakönyvileg K. B. néven bejegyzett fiatalember, Sz. Á., ifjabb Sz. Á. édesapja házának udvarán áthaladva tudtán kívül belelép Á.-ék kölyökkutyájának székletébe, az incidens csak a próbaterembe érve fejlődik komoly problémává, ugyanis még a tornác is merő szar lett. Ugyanebben a pillanatban az anyakönyvileg Sz. F. néven bejegyzett fiatalúr Bajnán tartózkodik, így tudomásán kívül marad B. kutyaszékletes incidense, így mindenki más röhög, F. csak sopánkodik, hogy nem tudott eljutni Pilismarótra. Két és fél órával később a nap nyugodni készül, Esztergomban, a bazilika melletti mellvédről nézve a lenyugvó égitest különös fényben díszíti a Szlovákia feletti égboltot, mintegy láva-szerű hatást keltve az egyébiránt lehangoltan, szürkén heverő Párkány városa mögé. Ugyanebben a pillanatban Angelina Jolie Esztergom belvárosában tartózkodik, egy lakókocsiban ülve végzik rajta az utolsó simításokat. Dorog temetőjében több ezer mécses izzik a sötétben, holtak ezreinek vörös és arany pislogása telíti meg a levegőt. K. B. egy lepukkadt buszon ül, közben az anyakönyvileg Sz. F. néven ismeretes hölgyeménnyel hallgatják Röyksopp – What else is there? – c. zeneszámát, Sz. F. nem összetévesztendő szintén Sz. F. monogrammal ellátott rendőrtiszt fiatalúrra, aki korábban még Bajnán rúgta a port mérgében. Sz. F. és K. B. Chris Botti trombitaművész bostoni felvételét hallgatva hevernek egy narancsszínűre festett szobában, tojáslevestől és paprikás krumplitól jóllakva horkolnak, az adott pillanat egyetlen zajkeltő objektuma a falon található, másfél Volt egyenáramú feszültséggel üzemeltetett, szintén narancs keretbe foglalt falióra, mely diszkréten bele tikk-takkol Botti melodikus, helyenként szomorkás trombitálásába, mely időnként kilép a ködből, aztán újra visszahúzódik, olyan jelleget öltve, amely – ahogy a kritikusok is mondták – végeredményben olyan, mint maga az élet, maga a zene is az élet pillanatairól szól… mindegy, most inkább alszok tovább… olyan jó… már nem a zombi papokról álmodni… hanem úgy, ahogy most…
