Örömvigasz
„…Annyi minden van, amit még nem mondtam el… Annyi mesélnivalóm van még így is, életem hajnalán. Hullámvölgyemből felmászva most végre újfent nyújtózom boldogságomban, s mondani nem lehet, mennyire kellett már ez. Szavak sincsenek a felszabadító özönre, melyet ember emberből kiváltani tud, s mégis: mosolygok csaknem órája már egyfolytában. Mit ad mozgás öröme, mit hoz étkek zamata, mit kínál siker élménye sem fogható ahhoz az érzethez, mivel tartozom számodra, drága jótevőm, bármi is légy! De hogyan, valaki súgjon, ha már kiálltam, hogyan tehetném ezt tökéletessé, hibáktól mentessé, hogy eddig tapasztalt balfogásaim egyike se kísértsen? Ki volnék örömhozóm számára, ki már a többet, de a drágábbat is megjárta! Eredni kezd az eső még érzelmek városában is, ezek ezúttal örömcseppek volnának. Mélabúnak nyoma sincs lelkem magjában, boldogság szele fúj át mindenen, s érzem, egyedül hajózok eme csodás tengeren. Bármi sül ki, barátaim, tudassák veletek tollam vonásai: vidám volnék, szárnyaló sólyommadár a fenyvesek szikraján. Van rá okom, ha más nem is, egyetlen biztosan, hozzám közel álló, csendben áramló meleg vérfolyam. Minden, ami volt egykor, ami semmivé lett, se számít – ha baljós volt is az, megy tovább az élet, kérhet ő bármit! …”