Hónap: 2010 szeptember

Tengernyi emlék

A szigeten tértem magamhoz. Most másként láttam, vihar volt és éjszaka. Körbevettek a vaskos hullámok, minden irányból sós lé fröccsent rám. Feltápászkodtam a homokból, arcon vert egy pálmalevél. A cikázó villámok fényében megláttam azt a kis faházat, nyitott ajtóval és tornáccal, ruhadarabok lógtak a korláton. Kiáltoztam, nem válaszolt senki. A sorozatos mennydörgés ellenére is hallani lehetett valami dallamot a kunyhó belsejéből, oda indultam. A homokban emberi lábnyomok süppedtek a part felé, látni lehetett az evező és a csónak nyomát, mielőtt még elvitték volna, ott állt, egy csónak, két evezővel… valamikor még ott állt. A második lépcsőfok beszakadt alattam, arccal zuhantam a padlónak, a mindent betakaró lilás folyadék édeskés, meggy ízű szesz volt, marta a szemem. A tornác padlóján megláttam a kamerámat széttörve, mellette egy elázott spirálfüzettel. Elmásztam a füzetig, de mire megfogtam volna, egy hirtelen szélfuvallat kitépte a kezemből és magukba szippantották az ágaskodó hullámok. Még mindig szólt odabent valami dallamféle. Beléptem a szobába, mindenütt zöld üvegszilánkok borították a padlót. A meggyes, szeszes illat itt volt a legsűrűbb. Az ágyon, szétgyűrt lepedők közt hevert a lejátszóm, Beatles szólt rajta. Ezt hallottam odakint is. Kirohantam a partra és ordítani kezdtem, megállás nélkül, perceken keresztül, ahogy ordítottam, vigyorgó arcok rajzolódtak ki a hullámokban és rám okádták átlátszó permetjüket. Az egyik hullám gúnyosan röhögött, mikor hátranéztem, akkor tűnt csak fel hogy a kunyhó is vízben áll. Úsztam a viharba, a tenger néha pajzán szavakat súgott a fülembe, reménykedve, hátha megállok. A kimerülés határán lebegtem, mikor jött egy minden eddiginél nagyobb, maga alá gyűrt, hátamba tépett, belekapaszkodtam, hogy felül kerekedjek, de azért a víz az úr, ami igaz. Azt képzeltem, felém nyúl, mikor belekapaszkodtam, nevetve taszított még lejjebb és lejjebb, a mélybe… oxigénhiány… nem tudom, hogy történt, de aztán női alak került mellém, talán sellő, kis termetű, hófehér bőre még az ében fekete vízben is felizzott, selyemszerű finom hajfelhői viszont a tenger mélyénél is sötétebbnek hatottak. Rám mosolygott, a nevem kiáltotta.

Aztán csörgött a telefon és felébredtem.

Suicide at NewPest

Három héttel és tizenhárom órával ezelőtt a nyugati aluljáróban álltam és néztem a felém kúszó metró fényszóróit. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, vajon mit gondolnak azok, akik a metró elé ugranak? Ebben a pillanatban satuféket nyomott a vezető és csikorogva megállt a szerelvény, mielőtt a vágányhoz ért volna.  A biztonsági sávnak még csak a közelében sem állt senki. Kicsit izzadt a tenyerem, hogy pont egy gép érzékeli a gondolataimat. Egyébként bedöglött, pótlóval kellett továbbutazni.
Pest ma reggel könnyezni kezdett. Útközben három esernyős alak is morgolódva suhant el mellettem. Odaérve a metró bejáratához, kisebb tömeg fogadott. Valaki a sínek közé ugrott. – És túlélte? – kérdezi mellettem egy szemüveges, félénk bácsi. Ránéz az ellenőr: Mér, ha magán átmegy egy vonat, túléli?
Jöttek a tűzoltók lemosni a barbecue-szószt. Aztán jöttek a rendőrök hogy megmutassák, hogy áll rajtuk egy alulméretezett láthatósági mellény. Egy darabig áztam egy pocsolyában, aztán elmentem megkeresni az újabb metrópótlót. Jópofa volt, ahogy a metrónyi ember felszáll egy önálló kabinból készült Ikarusra. Előttem áll egy ember, a füle tépett denevérszárnyra emlékeztet. Mellettem áll egy takarító, rám lehel, amitől megjelenik előttem egy virtuális dohánygyár, melyet készülnek felgyújtani egy hónapok óta erjedő pálinkás hordóval. Beszédülök a szagodtól öreg. Rám vigyorog, olyan elánnal mint mikor anyu azt mondja a gyereknek: kérsz nyalókát? Nálam viszont nem volt nyalóka.
Amúgy sikerek vannak, például eladtam ma egy ilyet. Állítólag ez volt a 29. eladás ebből a tévéből Magyarországon, az elmúlt másfél évben. Egyébiránt vigyorgok mint a vakegér, örömittasan és türelmetlenül. Legyen vasárnap. Legyen már vasárnap…

Egy szakértői szemmel is átlagos nap

Gyakorlatilag átlagosan indult a napom. Három és félszer nyomtam le a szundi gombot, mint minden reggelen. Kipörgettem a kötelet, nem szakadt el Bowie hallgatásakor sem. Az idő is szar volt, mint már annyi napja egyfolytában, esik, szürke az ég, minden az – ráadásul elfogyott a szappan, de volt még egy adag az AXE tusfürdőből. Átsuhant az agyamon, hogy ez miért jó: hiszen az AXE-tól úgyis mágnesként vonzzuk a csajokat, mi, kanok. Ilyen szempontból tényleg okosan nyomják a marketinget: nem magukat istenítik, hanem azt, aki az AXE – tisztálkodószerek ill. illateszközök segítségével Adonisszá válik.
Öt percig tart a fogmosás, nem mint ha nem lenne már rég fehér, csak jó rágódni az Adonisz főnéven. Az összes konszolidált farmernadrág épp vizes, marad a kölcsönzött barna. Ehhez barna póló, sötétbarna vastagszálú, gépek által készített textilproduktum fölé.
Napközben jött egy idős bácsi, aki külön megállította a főnököt a bolt ajtajában. Dicséretet (!) kaptam, hogy milyen illedelmesen és széles látókörűen elmagyaráztam mindent, amit csak tudni szeretett volna, és még többet is, és ez a fiatal úr udvarias, uram, gratulálok. A főnök egy szolid köszönömmel elviharzott, viszont délután visszajött és behívott az irodába.  Megkaptam a júliust is, előbb, mint bárki más. És ez azért jól esett.  Végre valami pozitív, akkor van értelme a fáradalmaknak. Legalább a Hegedűs Gyula utcában van értelme.  Aztán jött megrendelés 300 wattos Subwooferre, ketten mentünk a helyszínre, közben megindult a nosztalgia, konkrétan egy olyan történet került felszínre, amikor felmentem az ügyféllel, mert fent felejtette a pénztárcáját, és három meztelen csaj mászkált a lakásán, tudod, ez még régen volt, elég jó bulák voltak, a megbízóm is kurva volt, de nagy jattot kaptam, amiért levittem Szegedre – ez még csak egy az élménydús, Misi-féle történetekből. Nők, milliós üzletek és szüntelenül szakadó eső. A sztorik akkor állnak meg, mikor kiszállok a Haller utcánál. Csengetek a 007-es lakás lakójának, pittyen az ezredforduló után legyártott fémkapu, bejutok a Mátrixot idéző, félkilométeres folyosóra. Mozgásérzékelős lámpák gyúlnak fel négy lépéssel utánam, a folyosó második felében már nem udvariaskodik a világítás. Kopog a cipőm és csöpög az esővíz a golfsapkáról. Mikor csengetek a 007es számú ajtón, fogszabályzós, ló arcú fekete hajú lány nyit ajtót, mikor meglát, félrenyel és kínosan felnevet – bocsi! Aztán int hogy menjek be nyugodtan. Az ügyfelem negyven fölötti kopaszodó, paranoiás nézésű férfi, ami hagyján, a barátnője durván húszéves és mindketten fogszabályzót viselnek. Szótlanul blankolni kezdem a hangfalkábeleket, közben szőke hölgy önt fűszereket egy rotyogó fazékba, kigyúrt rokon lép ki a retyóból, serényen kezet ráz velem. Elhúzom a bútorok mögött a hangfalkábelt, közben a fogszabályzós lány iszonyatos rinyapinálásba kezd a csipőspaprikát illetően – jaaajnemáá a csipőspaprika olyan gááz. Aztán mögöttem ül a kanapén az ügyfél, elégedetten nézi, ahogy konfigurálom az erősítőt, épp a háttérsugárzók kalibrálásán fáradozom, mikor a leányzó odamegy és nyalakodnak. Fanyar emlékek kaparásznak a fogszabályzót illetően, közben sutyorognak egymás fülébe két smaccantás között – emlékszel, mikor éjjeli háromig masszíroztalak? Hihihihihihi. Aztán köhintek és feltekerem a hangerőt. A rendszer egész jól szólt, de azért nem brúzoltam be örömömben. Ők igen. A természetellenesen izmos krapek felhagyott a fűszeres kaja kevergetésével és a szőke hölgy fenekén teli tenyérrel böngészéssel – meghallotta, mire képes egy kétszázas subwoofer, félig nyitott szájjal leül a kanapéra és hozzáteszi: fú de király. Aztán elmagyarázom, melyik gombbal lehet előrehívni a blúréjt, melyikkel lehet a tévét, melyikkel a péeskettőt – tanácsokat adok, hogy tisztítsuk a membránokat, ne nyomkodd a magassugárzót, ezzel a gombbal mentheted el a rádióállomásokat, aztán megköszönik a részvétemet. Változatlanul szakad az eső odakint. Várom a villamost, ha nem jön két percen belül, lekésem a buszt és tízre érek haza -, mint tegnap, tegnapelőtt és azelőtt. Ja nem, azelőtt fél tizenkettőre értem, akkor néztük a Kaptár 4-et Balázzsal. A telefon merülni készül, ezt ötpercenkénti vijjogással jelzi. Újabb estét töltök el, a budapesti tömegközlekedéssel karöltve. Viszont péntek van, és hazamegyek, és konkrétan örülök, hogy hazamegyek, meglátogatni a családot. Rendkívül kellemes frekvencián szólalnak meg a sínhez csapódó esőcseppek. Elmegy egy kamion, tűrhető basszussal, kissé bezúg tőle a baloldali hátsó lakóház udvara. A középtartomány mosottas, dialógushangok nincsenek. Elérem a buszt. Spiró György ikszei segítenek hasznosan eltölteni azt a negyvenkilenc percet, hogy ne aludjak, ne bambuljak ki az ablakon mint egy depressziós láma – jobb is, ha működtetem az agyam. Aztán hazaérek. És megint eltelt egy egy átlagos nap.