…Most nem menekülsz, elolvasol, még ha nem is szeretsz betűket kóstolni. Mert most a kedvenc szavaimat döngölöm beléd egytől egyig, hogy utána napokig fájó íriszhártyával fogadj információkat. Álmaidban is csak ezen szavak vetületét kergeted részeg matrózként majd, kinek hajója elsüllyedt a mondatvégi írásjelek tengerében – azt hiszed, csak tréfálok, de mikor az éppen aktuális barátnőd mellén lihegve keresed valaha feltett kérdésedre azt a bizonyos választ, és közlésként sikollyal egybeolvadt nehagydabbát kapsz, majd felpislákol benned egy szikra, amitől máris különbözni fogsz egy olvasótól. Mert falsz, csak habzsolsz, nem érdekel, mit, miért, hogyan, mikor, kivel, mekkorát, milyet, csak tömöd magadba az információkat, elviselve mindazt a fájdalmat, amit tudás iránti vágyad okoz. Szerencsétlen, még nem sejted, a tudás mekkora szenvedéssel jár – de majd rájössz. Talán mikor újfent arra ébredsz, hogy születésed óta több pénzt adsz, mint szavakat, holott alig van különbség a kettő közt. De ne félj, megőrzöm titkod. Elvégre csak egy író vagyok, amit állítok, mindössze egy szülemény, bár szerszámok nem kellenek hozzá, valójában az egyetlen íráshoz szükséges eszköz minden ember koponyájában helyet kapott. Most pedig menj tovább, még mielőtt lábadhoz tapad a világegyetem!… (- írta: én)
