Nemrégiben betöltöttem a huszonhetet. Azt hiszem, hogy most már globálisan felnőtt embernek számítok. A felnőtt ember, aki éli életét, egy társadalom részese és a bolygó népességének egyik aktív résztvevője, aki valamilyen úton-módon nyomot hagy maga után. Mostanában azt éreztem, hogy a fene egye meg, nem olyan könnyű felnőttnek lenni. Valahogy annyi mindent el kell végezni és olyen kevés időm jut sok dologra. Erre is van persze megoldás, hiszen korábban megtanultam gazdálkodni az idővel. Ott vannak viszont a vágyak. Gyerekként fantáziáltam, és a fantáziavilágom tökéletesen kielégítette igényeim nagy részét. Ma már fantáziálok, ma már úgymond vizionálok. Álmodozást követően jön a vágyakozás, utána pedig a hosszú, hosszú gürizés. Hogy a párommal tudjak néha utazgatni, hogy a videós felszerelésemet tudjam fejleszteni, hogy tudjak a jövőre félretenni, spórolni. Hogy alkalmanként elmehessek moziba, hogy ha megtetszik egy szép cipő, azt megvegyem, hogy ha edzeni akarok menni, akkor teljen bérletre. De miközben gürizek, évek telnek el, teli munkával. Visszanézek és látom saját gyermeteg céljaimat. Úgy érzem, a munka sokszor egy szürke tengerként hullámzik körülöttem és a célok azok a szigetek, amikhez folyton el akarok úszkálni. Azok a célok, nélkülük már elsüllyedtem volna. Látom, hogy a hozzám hasonló korúak egy része milyen fantasztikusan feltalálja magát, kreatívan éli életét és soha nem panaszkodik semmire. Mások, velem egykorúak, nálam sokkal rosszbbul tudják csak menedzselni életüket. Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen nekik? Értelmes, törekvő fiatalok ők is, nálam sok dologban tehetségesebbek is. Mégis utálják a munkájukat, kilátástalannak tartják a jövőjüket. Melyik generáció is vagyunk mi, mit is akarunk a saját életünktől? Ilyenkor mindig abbahagyom a gondolkozást és visszatekintek magamba. Úgy döntök, hogy saját céljaimra kell összpontosítanom. Ilyenkor mindig megfeledkezek másokról. Csak nehogy így teljen el újabb 27 év. Szeretném, hogy az élményeinket, mi, egymás barátai, megosszuk egymással, hogy ne csak a munkánknak éljünk. Hiszen (még) mi vagyunk e világ fiatalnak tekintett rétegei.
A sebességőrült
Nemrég külső helyszínen dolgoztam, hifi rendszert kellett telepíteni. Az ügyfél, akinél voltunk, kedves természetű, idősödő férfi volt. Különcsége távolról is szemet szúrt, ugyanis a házára kihelyezett magyar zászló mellé egy Valentino Rossi lobogót is kiaggatott. Fanatizmusa egyszerre volt megmosolyogtató és lenyűgöző. Még a telefontokjának hátuljára is Rossit nyomtatta rá, merészen egykerekezős pozícióban. Az előtérben, a fogason Rossi sapkák és Rossi dzseki lógtak. De nem emiatt akartam megírni ezt a blogbejegyzést, hanem az említett úriember története miatt. Valahogy így szólt:
“Képzeljétek el, hogy 10 éves korom óta motorozok. A párommal régen rendszeresen eljártunk ide-oda. Sose mentünk 200 alá, csak lakott területen [ketten ülték meg a motort]. Aztán egyszer volt egy olyan, hogy 270-el hasítottunk. Az egyik kanyarban, mintha egyszer csak angyal szállt volna alá. Egy fehér ruhás kislányt látok meg átmenni előttünk az úton. És olyan volt, mintha az én kislányom lett volna az. Tudtam, hogy el kell engednem a gázt, így ösztönösen ezt csináltam. És abban a minutumban, ez a látomás eltűnt. És onnantól kezdve a sebességvágyam véget ért. Azóta is volt, hogy kicsit gyorsabban vezettem, de igazán gyorsan onnan kezdve már nem akartam menni”.
Megcsodáltuk az illető motorját, mellyel alkalmanként versenyezni is járt pályákra, s annál csak a szomszéd garázsajtó mögött pihenő sportautó volt elképesztőbb. Szándékosan nem írom hogy a gépek milyen márkájúak és színűek voltak, mert az illető kilétét nem akarom felfedni. Mindenesetre ahogy a fenti történetét elmesélte, úgy éreztem, a szobában megáll a levegő. Te mit gondolsz erről a történetről?
Álló íróasztal vásárlás utáni élmények
Évek óta végzem ülőmunkát és azt vettem észre, hogy folyton fáj a derekam. Egyre gyakrabban éreztem gerinc és nyakfájást és az is egyre jobban bosszantott, hogy merev csípőm miatt edzés közben nem tudok rendesen leguggolni. Egy kis olvasgatás után szembesültem vele, hogy saját szokásaim rabjaként, tudattalanul, de az elmúlt húsz évben a saját testemet rongáltam.
A családomban is vannak olyanok, akik gerincproblémáik miatt elkezdtek ilyen-olyan segítő módszerek után kutatni. Vannak például ilyen ún. dinamikus ülőpárna segédeszközök, amelyek a derekad és az alsó csigolyáid megtámasztását, ülés közbeni mozgatását segítik (elméletileg). Ezek így néznek ki:
Vettem, de nem segített, kb. 10 perc után a gerincem alsó fele megfájdult tőle. Miután jobban körültekintettem a környezetemben, kiderült, hogy a párom is szenved a derekától, jobban is, mint én, volt, hogy már a lépcsőn is alig bírt feljönni. Miközben mindketten huszonévesek vagyunk. Az egyik ismerősöm/kollégám, aki naphosszat a monitor előtt ül és videókat vág, ugyancsak folytonos fájdalmakkal küzd, ahányszor találkozom vele. Jóllehet, neki meg volt erre a magyarázata – a testmozgás hiánya. Jómagam valószínűleg azért éreztem ritkábban és enyhébben a gerincemet érintő pokol tüzét, mert gyakrabban mozgattam meg a testem.
Amikor elkezdtem kettlebell edzésekre járni, akkor drámai mértékben javult az állapotom. Kevesebbet fájt a derekam, de ettől függetlenül egy kiadós, irodában rekedt munkanap végére felkelni is alig bírtam. Éreztem, hogy nehezen hajolok előre, olyankor jobb esetben is csak a bokámig ért az ujjam hegye. Amikor a nap végén az ágyba dőltem, az volt végre a megváltás! Aztán a következő napon kezdődött mindez elölről, és azt vettem észre, hogy hónapok óta mintha nem is ember, inkább bádogember lennék, a heti 3-4 alkalommal végzett egész testet átmozgató kettlebell és konditermi edzések ellenére.
Aztán egy napon, a barátnőmmel sétálva megálltunk egy könyvesbolt kirakata előtt és ott lettem figyelmes ennek a könyvnek a borítójára. Az volt ráírva, ülő munka hátproblémák nélkül. Hmm, micsoda ígéret! Nem találtam róla olvasói visszajelzéseket, és noha egy irodai munkáról szóló könyvért 5.000 Ft nem tűnt kevésnek, nosza, gondoltam, megveszem, hátha tényleg van benne valami mágikus trükk, ami megoldja derékfájásomat. Kiderült, hogy van.
Csodának nem nevezném a felismerés tényét, mindenesetre meglepődtem azon, ahogy a részletes anatómiai magyarázatokat olvasva rájöttem; az ülőmunka egészségtelen. Az említett könyv írója azt az egyértelmű javaslatot tette, hogy amint tehetem, váltsak át ülőről álló munkára úgy, hogy szerzek egy álló íróasztalt. De mit is jelent ez? Az álló íróasztal olyan bútor, amit pontosan arra használsz, mint a normál íróasztalt, azzal a különbséggel, hogy munka közben nem ülsz, hanem állsz. Az egész napos állás sem tesz jót a testnek, ezért célszerű egy bárszéket is szerezni hozzá (én is azzal használom), amin meg lehet támaszkodni. Utóbbi fontos, ugyanis a bárszékre ha visszaülsz, azzal folytatod az lágy szöveteid és gerinced roncsolását. Ellenben ha csak a fenekedet megtámasztod rajta, azzal az ülés és állás közti állapotot érhetsz el. Ebbe most nem megyek bele bővebben, akit érdekel, az bátran olvassa el az említett könyvet.
Szóval rendeltem egy ilyen álló íróasztalt. Néhány hétig tartó várakozás után megérkezett és már több, mint egy hónapja e mellett töltöm a napom jelentős részét. Fontos tudni azonban, hogy ez a bizonyos bútor fix magasságú, 110 cm, és nem rendelhető más magasságokban. Nekem összességében bevált, bár ha oldalról kicsit megbököm, az egész enyhén inogni kezd, tehát lehetne kicsit masszívabb is, de irodai munkára, arra, hogy a billentyűzeten pötyögjek, teljesen megfelel. Az átlagos férfiak zömének ez megfelelő méret, mint ahogy nekem is, 180 centis magasságommal. Most, hogy berendeztem, így néz ki:
A főnököm beleegyezésével rendeltem a munkahelyemre, mert itt napi 6-8 órákat töltök el úgy, hogy javarészt a számítógépen dolgozok. Láthatjátok, hogy az íróasztal előtt áll egy bárszék. Néha ha kicsit elfáradok, leteszem a fenekem rá de nem ülök fel teljesen hanem csak neki támaszkodom úgy, hogy a talpammal továbbra is a földön álljak. Ez az álláshoz képest egy pihentetőbb, az üléshez képest kevésbé csípőgyilkos pozíció. A bárszék azért is jó kiegészítője minden álló íróasztalnak, mert többféleképpen lehet rá tenni a lábunkat munka közben.
Ugyancsak láthattál a fenti fotón egy kék színű izét. Ezt SMR hengernek hívják és a kettlebell edzéseken ismerkedtem meg vele. Néha ha kicsit át akarom gyúrni a hátizmaimat akkor ráfekszem és átgörgetem magam alatt úgy, hogy előre-hátra mozgok rajta. Arra is szoktam használni, hogy míg dolgozom, fél lábbal rátaposok és oda-vissza görgetem, így kicsit átmozgathatom a bokámat.
Másik hasznos kiegészítő a teniszlabda. Ezen néha tapodok egy kicsit, és tök jól átmasszírozza a talpamat. A nap végére a sok állástól könnyen beállhat a talp, jöttem rá egy hónapnyi használat után.
Ahogy azt Dr. Kelly Starrett is megírta, az se jó, ha csak áll az ember egész nap, és az sem, ha csak ül. Mozgás szüneteket kell beiktatni munka közben, kb. félóránként, amikor kicsit nyújtózunk, sétálunk, iszunk egy pohár vizet stb. Azt vettem észre, hogy mióta álló íróasztalt használok, nőtt a produktivitásom és javult a közérzetem is, a derékfájásom pedig teljesen megszűnt. Ezek után nem kérdés, hogy ajánlom-e a sok irodai/ülőmunkát végző személyeknek. Ha hasznodra volt a mai írásom akkor kérlek hagy hozzászólást, vagy oszd meg ismerőseiddel!
HSC stábiskola beszámoló
Régi álmom a filmrendezés, ezért úgy döntöttem, beiratkozom egy filmes iskolába. Némi keresgélés után egyszer csak jött a HSC stábiskola, vélemény nem sok volt róla a neten (de amit találtam az mind számomra ígéretes és pozitív volt), úgyhogy az első benyomás, saját megérzésem alapján iratkoztam be. Egy év elteltével végre hónom alá csaphatom a mozgóképgyártó OKJ szakképesítést, most pedig összefoglalom, hogy mit nyújtott számomra ez az iskola.
Próbálok objektív véleményt kifejteni
Nem célom, hogy csak pozitív vagy csak negatív véleményemet hangsúlyozzam, viszont magamhoz képest hosszú beszámoló következik a HSC stábiskolában szerzett tapasztalataimról. Részben azért készül ez az írás, hogy megerősíthessem az iskola leendő diákjainak jelentkezési szándékát, már amennyiben magukra ismernek blogbejegyzésem sorai közt és úgy gondolják, hogy nekik is pontosan erre a képzésre, lépésre van szükségük. Általános információátadásra szánom e sorokat azoknak, akik bizonytalanok a jövőjüket illetően, de azért kacsingatnak a filmszakma felé. A HSC a filmszakmáról szól, nem kamu, nem meleg levegőt lapátolnak, egyszerűen ezért vannak, hogy szakembereket képezzenek. Annyit viszont leszögezek, függetlenül a stábiskolában szerzett tapasztalatoktól, hogy minden Rajtad múlik. Ha nem a képzés folyamatára és részleteire, hanem arra vagy kíváncsi, hogy végső soron megéri-e beiratkozni, akkor görgess az utolsó bekezdéshez.
Az, hogy mennyi minden múlik Rajtad, az oktatók és osztálytársak illetve az iskolában szembejövő helyzetek, lehetőségek is sugallták, és most, hogy egy év elteltével még ha felületesen is, de elsétálhattam a Magyar Film neves intézményei mellett és találkozhattam becsületre méltó alkotókkal, szakemberekkel, csak megerősíteni tudom. Rajtad áll, hogy mennyire akarod, és ha van benned lelkesedés, az ki fog hatni a jövődre és a körülötted lévő emberek döntésére. De abbahagyom most már a ködösítést.
Hadd nézzek egy kicsit szembe a valósággal: csak azért, mert elvégzel egy iskolát, az sem a filmgyártás, sem más szakma területén nem jelent egyet az adott területen való elhelyezkedéssel. Tehát aki azt gondolja, hogy a képzés díja garantáltan megtérül majd rövid időn belül, sőt, úgy fejezheti be a képzést, hogy máris havonta milliókat kereső sztárrendezővé/operatőrré avanzsálódik, az téved. Egy iskola nem ad VIP jegyet a díszpáholyba. Egy iskola nem tesz téged rögtön rivaldafénybe. Egy iskola nem oldja meg a problémáidat és nem tesz vörös szőnyeget a talpad alá. Egy iskola a látásmódodat, az ismereteidet bővíti és útmutatást nyújt elsősorban.
Ugyanakkor vannak kivételek, sajátosságok egy ilyen -ha szabad így neveznem – “szakember képzőbe” történő jelentkezés által. Novák Emil, a stábiskola igazgatója nem ígért semmit, de nem is hallgatott el semmit. Tiszta, egyenes, konkrét beszéde alapján sejtettem, hogy jó helyen járok. Mivel nem tudtam, hogy mire számítsak, természetesen nekem is voltak kétségeim az oktatás színvonalát, témakörét, gyakorlati oldalát illetően, de ahogy telt az idő és egyre érdekesebb, tapasztaltabb szakemberekkel találkoztunk, a kétely annál inkább eloszlott. Magam sem tudhattam, hogy mi fog történni az oktatásokon. Ott kellett lenni, végig kellett hallgatnom azokat az embereket ahhoz, hogy átérezzem, a filmszakmában való elhelyezkedés nem csak abból áll, hogy ismered a plánokat, az objektíveket, a szakosztályok hatáskörét, a filmkészítés szakaszait és az asszisztencia feladatait. Mindezt át kell látnod úgy, hogy közben számításba veszed a problémákat. A filmgyártás rengeteg nézeteltérés, nehézség és konfliktus, szülőhelyévé válhat. Már a nyílt napon való, rövid beszélgetésünk során megértettem, hogy a filmszakmának is emberekre, új erőre, fiatal kezekre van szüksége, és ez az intézmény is e célt szolgálja, hogy friss, értékes húst, új fogaskerekeket toborozzon egy ígéretesen fejlődő gépezetbe (Lásd Martfűi rém, Saul fia, Kincsem, Testről és Lélekről és még sorolhatnám, beleértve Magyarországon, magyar résztvevők bevonásával forgatott külföldi produkciók, mint pl. a Mentőexpedíció c. film említését).
Elméleti képzés, alapok átvétele
Az első néhány héten képalkotási alapismereteket tanítottak, olyan fogalmakkal, amelyeket a társaság nagy része láthatóan már jól ismert, látszólag. Dénes Zoltán, a Sony Hungária Kft. operatőr-szakértője tartotta ezeket az órákat. Nem annyira mélyedtünk el a geometriai optika, a lencsék és a fénytörés fizikai oldalában, de azért meg lettek említve ezek, mert részei az oktatásnak. Épp úgy, mint a CMOS érzékelő működési elve, a digitális és analóg képalkotás közti különbségek, a kodekek és tömörítések, stb. Eleinte furcsa volt, hogy ott ülünk abban a hosszúkás teremben negyvenen (!). Ennyien voltunk összesen. Én rendező asszisztens szakra jelentkeztem, voltak még világosítók és segédoperatőrök is, illetve egy utómunka asszisztens és egy focus puller jelölttel találkoztam még. Szóval pár hétig így ömlesztve, ugyanazon elméleti fejtágítást kaptuk. Igyekeztem jegyzetelni és nagyon figyelni. Eleinte még olyan információk hangoztak el csupán, amiket bármikor megtalálsz a neten és a YouTube-on. Aztán jöttek azok a szaftos részletek, amiket – persze – vélhetőleg ugyanúgy fellelhetsz a világhálón, de önszántadból nem fogsz utánuk kutatni. A geometriai optika és a tömörítési eljárások kivesézésekor már erőlködnöm kellett, hogy egyáltalán értsem, hogy miről van szó.
Zoltán Úr (és utána többen is) is több ízben elnézést kért az információanyag töménysége miatt. Mindazonáltal udvariasan és tisztelettudóan bánt velünk, felnőttként kezelte a társaságot és bármikor bármilyen kérdésre készségesen válaszolt. Vele párhuzamosan érkezett Papp János biztonsági koordinátor (az angol zsargon Health & Safety osztályként emlegeti ezt a beosztást), akit a tavalyi díszletépítéses baleset kapcsán szerveztek órarendünkbe. Figyelmeztetett minket a filmszakma veszélyeire, és noha csak egy délutánt töltöttünk el, hamar megértettem, hogy bizony a filmiparban simán kiteheted magad halálveszélynek, pláne itthon, ahol ha szabad így fogalmaznom egyes alkotóknak sajátos elképzelése van a felelősséget illetően. Nem vicc, ésszel kell dolgozni, különben a mentő, vagy a rendőr visz el. Egy felelőtlen döntés még ha szélsőséges esetben is, de akár börtönbe is küldheti a hanyagul dolgozó filmest.
A sok diák összezsúfolása, a széles generációbeli átfogás és a kényszeresen alapokig visszanyúló elméleti képzés rövid időn belül unalmat, közönyt váltott elő jó néhány osztálytársamból. Rengetegen beszélgettek, a telefonjukat nyomkodták óra közben, kevesen figyelték a tanárt, még kevesebben jegyzeteltek. A csoport kb. 60%-ára gondolok. Ez az arány lassan, nagyon lassan csökkent, ahogy haladtunk a gyakorlati órák felé. Az elméleti képzés foglalkozott filmelmélettel is, amit Féjja Sándor tartott. Nagyon kedves, humánus bácsi volt, aki önmagát “az itthoni filmes világ egyik még élő dinoszauruszának” nevezte. Igyekezett átfogó képet nyújtani a film-néző közti kapcsolat pszichológiai részéről és a film mint médium keletkezéséről illetve áttöréseiről. Sándor óráin is gyakran pusmogtak a hátam mögött a többiek, de igyekeztem róluk nem tudomást venni. Rák József tanár Úr megjelenése hagyott leginkább maradandó emléket, bennem legalábbis, nagyszerű dolgokról tanított. Ő volt az oktatóink közül talán az egyetlen, aki hivatalosan is tanári címerrel rendelkezett (ez nem jelenti azt, hogy a többiektől ne kaptunk volna alapos agytágítást: Pék Csaba gyártásvezető, Fazekas Csongor hangmérnök, de Duló Károly is ellátogatott hozzánk néhány alkalommal, hogy kultúra, társadalomismeret és jogi alapismeretek témakörökből tartson némi agytágítást).
Az elméleti szakasz modulzáró vizsgával végződött, de megnyugtatásul közlöm, nem volt nehéz, és a tanáraink is maximálisan segítőkésznek bizonyultak. Ez nem egy begyöpösödött állami középiskola, ahol a felnőttek pikkelnek a gyerekekre és csak rutinból járnak be, ez egy szakmai oktatás, amelynek elsődleges célja, hogy megvilágosult munkavállalóként tudjon téged továbbküldeni a csatamezőre. Tudom, hogy olvasómat pont nem ezek a fentebb ecsetelt témakörök (geometriai optika, fénytörés, kodekek, formátumok) érdeklik, pedig bármilyen töménynek és monotonnak tűnhetett sokunknak a fentebb említett órák tartalma, a maga nemében mindegyik fontos a leendő mozgóképgyártó számára. Mivel azonban a filmipar gyakorlat centrikus dimenzió, ideje rátérnem, hogy e téren mit nyújtott a HSC Stábiskola.
Rövid összefoglaló és vélemény a HSC Stábiskola gyakorlati képzéséről
Bille László operatőr volt az osztály Morpheusa, az operatőrök Obi Wan-ja, és még sorolhatnám, a lényeg, hogy ő rántott be minket először a gyakorlati témakörbe és azt hiszem őt övezte először egyöntetű érdeklődés az osztály részéről. Az a nap tényleg emlékezetes volt és az is marad számomra, ugyanis életemben először láthattam darabjaira szedve, majd összeszerelve egy ARRI Alexa kamerát. Amikor beléptünk – megszámoltam – összesen 12 db koffer állt az osztályterem fala mentén, és ezek mind egyetlen darab kamerának a komponensei ill. kiegészítői voltak. László ráadásként hozzátette, hogy ez még meglehetősen szűkös eszköztár. Miután aprólékosan elmagyarázta a kamera funkcióinak elméleti hátterét, elkezdte összeszerelni a rendszert, kezdve az állvánnyal. Aztán jött egy görögdinnye nagyságú állványfej, mindenféle rudak és kábelek… végül egy digitális, lencsével felvértezett ipari karácsonyfával néztünk farkasszemet, amely mindent összevetve (a külső akkumulátorokkal és monitorokkal együtt) bruttó 20-25 M Ft közti értékű lehetett. Az osztály nagy része csak síri csendben állt, mindenki körbeállta az Alexát és valamennyien kapkodták elő a telefonjaikat, hogy lefotózzák a nem mindennapi látványt. Ennél több is történt a többi gyakorlati órán, de nem akarom lelőni a poént, a lényeg az, hogy a segéd operatőrnek jelentkező diákok nemigen unatkoztak.
Én rendezőasszisztensnek jelentkeztem, így csoporttársaimat és engem csak az operatőri fejtágítás legeleje érintett, utána egészen más vizekre eveztünk egy olyan gondolán, amelynek kapitánya Tóth Judit (a.k.a. Hosszú) tekintélyes rutinnal és szakmai háttérrel rendelkező rendezőasszisztens volt. Érte vagyok a leghálásabb, több okból is. Főleg azért, mert minden kérdésre választ adott és valamennyi órán figyelemre méltó nyugalommal, higgadtsággal és türelemmel viszonyult a csoportunkhoz. Másodsorban azért, mert jó példákat, jó történeteket és hasznos tippeket osztott meg velünk. Judit rámutatott a rendezőasszisztens élet sokrétű és körülményes hátterére, szembesített azzal, hogy mennyire összetett ez a beosztás, milyen felelősséggel jár és mennyire sok állomást ölel fel a gyártásban. A rendezőasszisztens az egyik legnehezebb szakág a filmgyártáson belül (már ha van értelme egyáltalán nehézségi szintekről beszélni), és ha Judit oktatásain ez nem lett volna egyértelmű, még inkább szembesültem vele, amikor egy általa javasolt könyv hozzám került. Többször is behozott magával egy kötetet, amelyre gyakorta hivatkozott. Ez volt a Running the show, amit MINDEN angol tudással rendelkező, rendezőasszisztens tanoncnak CSAK AJÁNLANI tudok! Nagyon hálás vagyok azokért az információkért és tanácsokért, amiket Judit megosztott velünk és minden egyéb olyan tudásért, amit az oktatóktól vagy az osztálytársaktól is kaptam. De miből állt még a gyakorlati modul? Csak néhány érintőleges példa:
-
-
Forgatás a Kordában
Az iskola elvitt minket a Korda Stúdiókhoz és az egyik műteremben eltöltöttünk egy egész napot, hogy videoklipet készítsünk egy rock zenekarnak . A klip előkészületeivel kapcsolatos tennivalókat Novák Emil osztotta szét köztünk. Ahogy fentebb is említettem, rengetegen voltunk az osztályban és a forgatás tényleges kulcsemberei gyakornokok ill. szakavatott munkatársak voltak, akiknek csak apróságokban tudtunk segíteni, főleg a klip forgatásának Werk filmezése (vagyis a munkálat dokumentálása) volt lehetséges tennivaló. A forgatás talán nem ért fel egy hollywoodi szuperprodukcióval, de amikor például elöntötte a füst a gigantikus műtermet, az elég hangulatos volt. Emellett önmagában a tény, hogy besétálhattunk a Korda falai között, számomra meghatározó volt.
Forgatás a Korda Stúdiók egyik műtermében, Novák Emil HSC stábiskola igazgató rendezésével -
Terepszemle látogatás
Tavasszal ellátogattunk a Virágvölgy c. film terepszemléjére, ahol Nagy V. Gergő és Csuja László rendező/író párost kísérve megérthettük, hogy milyen egy terepszemle, mire való és miért fontos. A terepszemle látogatás egyik osztálytársam, Szatmári Andi ötlete volt, végül Hosszú segített kihasználni a lehetőséget és ő vitt ki minket a kempingbe (ahol a tóparti lakókocsis jelenetet forgatták egy hónappal később) és ő is vitt haza. Későbbiekben volt arra is lehetőség, hogy elmenjünk gyakornokoskodni ugyanezen film forgatására. Ezt sajnos nem tudtam bevállalni, mert a HSC Stábiskola mellett nem dobhattam el két meglévő munkámat, néhány osztálytársam kihasználta az alkalmat és elment.
Asszisztens osztálytársaim és kedves oktatónk, valamint a Virágvölgy egyik alkotója a terepszemlén -
Front VFX utómunka stúdió látogatás
Lehet, hogy a legtöbben csak legyintenének egy utómunka stúdió (jelen esetben a Front VFX) hallatán, de ez legalább annyira tanulságos és emlékezetes látogatás volt, mint a többi. A digitális utómunka sokkal összetettebb, mint gondoltam, gigantikus eszköztárat nyújt egy dinamikusan fejlődő szakiránynak. Juhász Csaba, a stúdió vezetője látott minket vendégül és egyébként az ilyen helyekre is keresnek plusz munkaerőt. Bármilyen furcsán hangzik, nem bejutni nehéz, hanem bent maradni. A filmgyártás eme szakasza nagyon pepecselős és sok időt ill. türelmet igénylő folyamat, reggeltől estig kell ülni a monitor előtt és a látszólagos színkódolás, geometriai számítás és modellezés csak minimális eredménnyel jár. Amikor Csaba megmutatta nekünk, hogy mi mindent lehet utómunkával megoldani, én őszintén ámultam. Csak ültünk szájtátva és próbáltuk elhinni, hogy ma már bármi korrigálható utómunkával, csak az nem mindegy persze, hogy milyen áron és mennyi idő alatt.
-
Mafilm Audio látogatás
Ha már majd’ minden péntek délután a Filmgyár falai közt ücsörögtünk, vétek lett volna kihagyni a szinkronkészítésért felelős osztály látogatását sem. Bepillanthattunk egy szinkronkészítés folyamatába (Bruce Willis filmet dolgoztak fel éppen, Dörner György dörmögését hallhattuk a keverőszobában), Hosszú részletesen elmagyarázta, hogy miként készülnek a szinkron ill. utószinkron felvételek, beleértve a zörejekkel és zajokkal kapcsolatos rögzítési metódusokat.
Mafilm Audio hangkeverő és visszanéző terem -
Fóti stúdió látogatás
Ide nem csak a rendezőasszisztens csoport, hanem az egész osztály ellátogatott. Megtekinthettük a több százezer ruhadarabból (!) álló magyar filmes jelmezraktárat, kellékekkel telepakolt termekben sétálhattunk, mi több, a meglehetősen eklektikus filmdíszlet-városon is végigkalauzoltak minket. Felejthetetlen volt és itt is rengeteg információt osztottak meg velünk.
Vizsgafilm forgatás és a Mozgóképgyártó OKJ vizsga
Az oktatás vizsgával végződött. A felelet 50%-ban befolyásolta az eredményt, a fennmaradó 50%-hoz egy szabadon választott műfajú, 3-10 perc hosszúságú vizsgafilmet kellett leforgatunk. Két kedves osztálytársam segített a saját projektemben, ezért én is segítettem nekik egy kicsit, főleg hangmérnöki pozícióban, ha már rendelkezek kézi felvevővel és puskamikrofonnal. Jó tapasztalat volt ez is, hogy egymás filmjeiben részt vehettünk, ez önmagában tanulságos lecke volt. A vizsgára volt egy bő nyaram felkészülni, a tételek (összesen 24 db, amiket 1-2 hónap alatt azért elég alaposan ki lehet dolgozni még nekem is, 2 munka mellett) nem voltak annyira nehezek és maga a felelés is jól ment, mindenki kedves és udvarias volt. Ilyen lett egyébként a vizsgafilmem:
-
Most, hogy visszagörgetek és látom, hogy milyen hosszúra nyúlik ez a blogbejegyzés, kezdem belátni, hogy a HSC Stábiskoláról nehéz átfogó véleményt nyújtani, mivel a filmgyártás önmagában is szerteágazó folyamat. Ezért most inkább következzen egy konklúzió, összesűrítése a véleményemnek és az egy év alatt szerzett tapasztalataimnak.
Konklúzió, záró gondolatok
Ezt a bejegyzést (tudom, elég hosszú lett végül) részben azért írtam, mert Facebook-on már hárman is írtak nekem, akik látták ezen a blogon hogy HSC diák vagyok és bátorítást, ajánlást vagy információt kértek tőlem, hogy megéri-e a suliba beiratkozni. Utóbbiban szerepet játszik a hétköznapi személyek mércéjével kissé borsos tandíj, ami az én esetemben picivel több, mint 500 000 forint volt, ebbe beletartozott az egyéves képzés, az elmélet, gyakorlat és a Mozgóképgyártó OKJ vizsga díja is. A gyakorlati képzésről fentebb említett, számozott pontok csak az oktatás részét ölelik fel, ennél több helyen is jártunk valójában, csak kiemeltem néhányat a számomra szimpatikusak közül. Rengeteg, de tényleg temérdek tudnivalót osztottak meg velünk és ha nem lettem volna lehorgonyozva két munkahelyen is (valamiből ki kellett fizetnem a tandíjat) akkor elmehettem volna még az iskola alatt is gyakornokoskodni, forgatásokra. Egyes osztálytársaim így is tettek. Ami engem illet, egy pillanatra sem bántam meg, hogy elmentem a HSC Stábiskolába. Főleg ezekért:
- Megtudtam, hogy hogyan készül egy film
- Egyszer csak azt vettem észre, hogy aktívabb a szociális életem
- Megismerhettem rengeteg nagyszerű embert, beleértve osztálytársaimat
- Betekintést kaptam a magyar filmiparba
- Jobb emberré válhattam
- Munkalehetőségeket tárt elém az iskola, amelyekből nem egy valóban csábító volt
Megértettem, hogy mi kell egy film elkészítéséhez. Hogy mennyi konfliktus jöhet majd szembe velem, ha tényleg belevágok. Hogy milyen nehézségeket jelent ez a látszólag kaotikus, ugyanakkor varázslatos és megunhatatlan szakma. Hogy itt elsősorban nem csak jó szakembernek, hanem jó embernek is kell lenned, főleg, ha rendezőasszisztens akarsz lenni. Sajnos ezt nem tudom Neked bővebben leírni. Ezt tömören nem lehet megfogalmazni. Olvasd el a Running The Show c. könyvet és megérted. Ha filmes akarsz lenni, akkor nem fogod megbánni. Ne azt várd el a HSC-től, hogy alád tolja a rendezői széket vagy hogy Zsigmond Vilmost faragjanak belőled két hét alatt. Ilyesmit a világon sehol senkitől nem várhatsz el. Amennyire én felfogtam az egészet, egy lépésként érdemes rá tekinteni egy hosszú folyamatban, ami közted és a filmalkotás közti út egy meghatározó szakasza lesz, amire bármikor jó vagy hasznos lesz visszaemlékezni.
Mennyit adsz a pillanatnak?
Valamelyik nap a nagybátyámmal, Kolossal beszélgettünk telefonon. Elújságoltam neki, hogy mostanában kezdek ráérezni a testedzés lényegi részére, a fejlesztés alapjaira. Hozzátettem, hogy most, hogy már-már értem, miként fejlődhetek, a folyamat kiszámíthatósága és monoton jellege miatt elkezdett kicsit unalmas is lenni. Kolos megjegyezte, hogy az edzés is lehet épp olyan változatos, mint bármi más, különösen akkor, ha egy adott gyakorlatot összpontosítva, a részeire bontva, kiemelt figyelemmel kezdek el végezni, és komponenseire bontva nézem azt, amiben még fejlődnöm kell.
Ezt követően másnap ismét elmentem edzeni. A már unalomig ismert gyakorlatok hirtelen úgy tűntek, mintha először végezném el őket. Minden kicsit nehezebb de egyúttal tartalmasabb is lett. A súlyokat jobban éreztem, az erőmet jobban beleadtam. Odafigyeltem a légzésre, a tartásomra, a pihenőkre, a mozdulatok egyenletes kezdésére, kitartására és befejezésére. Végül kellemesen elfáradtam. Lehet, nem fulladtam ki úgy, mint egy kettlebell edzés végére, de éreztem, hogy helyesen terheltem magam. Másnap kiadós izomlázzal keltem, a testem legkülönbözőbb pontjain éreztem azt a bizonyos sajgást, ami a kiadós edzésre utaló visszajelzés. Az edzés utáni kajának is több figyelmet szenteltem, sőt, a munkában is türelmesebben kezdtem el elvégezni az előttem tornyosuló feladat listát.
Mi a tanulság mindebből? Leginkább az, hogy figyelj oda, mit csinálsz. Sokan csak arra figyelnek, hogy a gondolataik merre sodorják éppen őket. Már ha lehet érteni, amit írok. Az elménkbe folyik az energiánk. Holott ha ugyanezt az energiát a valóság felé, a külvilágba irányítjuk és önostromló gondolataink helyett a valóságot fogadjuk be, egy tanulás, véget nem érő tapasztalathullám veszi kezdetét. Ma kicsit ilyen lelkisre sikerült a mondandóm, de néha ilyen is kell. Te hogyan kapcsolódsz ki? Mi az, amiben megtalálod a “zent”, a türelem forrását, a béke és összpontosítás csúcsát? Te mire szereted fordítani az idődet és energiádat? Válaszolj komment formában, kíváncsi vagyok!
Robi, a karakter
Robit ismerem és tisztelem is, akár hiszitek akár nem, létező személy. Tavaly és idén nyáron is találkoztam vele, 24 éves és egy kis öbölben él az Adria partján, egy kikötő faluban, amit a legtöbb Horvátországba látogató turista csak szerencsés esetben találna meg, hozzá teszem, a horvát tengerpartra eljutni természetesen önmagában is szerencsés eset. Ez a kis falu azonban tucatnyi emléket és történetet hordoz, amelyet az érintett személyekre való tisztelet miatt nem hozok szóba, mindazonáltal Robi megérdemel nem csupán egy blogbejegyzést, hanem akár önálló novellát, regényt, rajzfilmet vagy nagyjátékfilmet is, mert annyira igazi, eredeti, kimeríthetetlen témaforrásként szolgáló karakter.
Robi búvárkodásból és halászatból él. Imádja a tengert, elmondása szerint nem tudna és nem is akar máshol élni. Kissé töri a magyart, de azért ki tudja fejezni magát. A faluban töltött egy hét alatt nem telt el nap, hogy ne láttam volna őt elszáguldani tűzpiros robogójával (amiről néha leesik, miszlikbe töri magát, majd egy hónap múlva ismét mintha mi sem történt volna, szélvészként suhan keresztül a falun), vagy ki-bepakolni halászhajójukról a kikötőben. Előfordult az is, hogy éppen mi kötöttünk ki és egyszer csak teljesen váratlanul – mégsem meglepő módon – Robi a víz alól bukkant fel, sötétzöld moszatmintás búvárruhájában és dereka köré felcsatolt nehezékeivel. Ilyenkor mindig szemvillanás alatt felkapaszkodott a stégre és máris szívta a tőlünk átvett cigit, hozzá nagyokat húzva a hűtőládából kikapott Heinekenből. Néhány percen belül, mikor csak értetlenül nézelődtünk utána, már ismét a vízben, méterekre alattunk úszkált, kagylók után kutatva. Amikor kérdeztük, hogy eddig mi volt a legmélyebb, ameddig lement, azt mondta, volt már 26 méter is. Robiról Luc Besson – A Nagy Kékség c. filmjének Enzója jut eszembe. Csak hogy míg utóbbit a fantázia szülte, addig a viniscei búvárfiú nagyon is hús-vér jelenség. Beleértve a sztorijait, hogy 48-72 óráig non-stop hajókáztak a tengeren, hogy miként állt ki édesapja érdekei mellett, magára vonva ezzel mások haragját, hogyan és kiket vesztett el a tenger, a viharok és a vízalatti élővilág törvényei miatt. Mindehhez egy csupaszív jellem társul, fülig érő vigyorral és a temérdek cigarettától ércessé vált, rekedtes hangorgánummal.
Robi kihalászott nekünk több kiló kagylót és megfőzte vacsorára, fehérborral és petrezselyemmel, a legfinomabb kagyló volt, amit valaha ettem. A cigarettafüstbe burkolózó, sós levegőn érlelt arcvonások, melyekből több élet olvasható, amit sokszor mások egy egész élet alatt sem tapasztalnak meg, a jellegzetes vasmacska tetoválás, a szikár alkat és a hozzá tartozó, már-már rajzfilm figura szerűen nyurga mozgás, ezek mind meghatározzák és védjegyek összességeként egészítik ki őt. Egyik éjjel kellemesen besöröztünk, hát mondanom se kell, nem volt hiány jókedvben. Robi azt mondta, azért szereti a tengert, mert a sör után mindig csak beugrik a hideg vízbe és egyből kijózanodik. Egy percen belül már mindannyian lent voltunk a stégen és ugráltunk a fekete, lapos fodrok közé. Tényleg kitisztult a fejünk, és ebben a nagy csendben, amit csak mi törtünk meg, már-már giccsesen hatott az égen fénylő megannyi csillag. Jó kedvünk volt, nevettünk, buliztunk.
Néha furcsa ráébredni, hogy míg egyik pillanatban a barátaiddal szórakozol, a következőben ismét a szürke mókuskereket taposod. Robi olyan karaktertípust képvisel, amelynek a hétköznapi taposás nem létezik. Pedig ő is dolgozó ember, és napokig a tengeren gürizni, legalábbis ahogy ő leírta, az bizony kemény fárasztó meló. De szenvedélyből csinálja. És azt veszem észre, hogy az olyan munka, amit én is képes vagyok szenvedélyből űzni, máris sokkal kevésbé tűnik fárasztónak.
Orgonakoncert Pécsett, a legjobb hangszer…
A kedvenc hangszerem az orgona. Mindig lehengerel és Földöntúli hangjával képes elvinni ebből a világból. Volt szerencsénk meghallgatni a Pécsi Székesegyház orgonáját, bő egyórás koncert keretein belül. Az előadást Kosóczki Tamás (orgona) és Solymosi Péter (trombita) tartotta. Eleinte nem tudtam, hogy ez a két, önmagában is harsány hangszer hogyan fog majd összefonódni, együtt működni egymással. A zenészek viszont meg tudták oldani, hogy mindketten érvényesülhessenek anélkül, hogy elnyomták volna egymást. A hangsúly persze a monumentális, több, mint 6 000 sípból álló tákolmányon volt, ami teljesen kisöpörte a gondolataimat egy ajtón túlra, valahova a távolba. Úgy éreztem, mintha meditálnék, mintha az érzelmeim skáláján rohangálnék fel és alá. Sajnos egy óra elteltével a derekam is jelzett, a bazilika régi fa padjai ugyanis cseppet sem funkcionálnak gerinckímélő ülőalkalmatosságként. De az a kis fájdalom is bőven belefért, a tengernyi hullámzó zengésért cserébe. Így a pécsi városnézés utolsó napjára hagytuk ezt a stílszerű finálét, amire mindig jó lesz visszaemlékezni. Ezt a mindenen áthatoló hangot sokszor fogom még hiányolni és keresni. És a bazilika is, önmagában élmény volt, kívülről és belülről. Régen miért nem érdekeltek ennyire a monumentális épületek, és mostanra miért csodálom mindegyiket?
Oszkár telekocsi vélemény
Amikor ellátogattunk Pécsre két héttel ezelőtt, vonattal szerettünk volna lemenni, mert az a busznál valamivel kényelmesebb és gyorsabb is. A jegyár sem tűnt vészesnek, tekintettel a Bp – Pécs közti távolságra (kb. 230 km). Mindazonáltal kiszámoltam, hogy kettőnknek az oda-vissza út 16.000 Ft-ba kerülne, ami persze a kb. 460 km-es távot szem előtt tartva még mindig nem annyira durva, bár figyelembe véve, hogy mennyi egyéb kiadással fog még járni a nyaralás, kíváncsiságból egyéb alternatíva után kezdtem el kutatni.
Az oszkar.hu-n meglepődve láttam, hogy ugyanaz a távolság – ráadásul a lakásomtól az apartmanig kevesebb bőrönd cipelés mellett – telekocsival való utazás esetén olcsóbban jön ki, mint a vonat. Így a 16.000 Ft helyett 11.000 Ft-ot fizettünk úgy, hogy még kényelmesebben ill. fél órával gyorsabban is utaztunk és a sofőr közelebb rakott le a szálláshoz ill. otthonunkhoz.
Oda és vissza is mikrobusz szállított minket. Odafele a sofőr (minden sofőrnek külön profilja van a honlapon amit az utasok szabadon értékelhetnek elégedettségük függvényében) kicsit szófukar és egykedvű volt, de biztonságban éreztük magunkat, magabiztosan kezelte a kisbuszt és kicsivel hamarabb is megérkeztünk Pécsre. Visszafelé egy jókedvűbb, szimpatikusabb és még rutinosabb sofőrt sikerült választanunk, aki segítőkész és előzékeny is volt.
Mindent összevetve csak ajánlani tudom a telekocsi használatát azoknak, akik Magyarországon nagyobb távolságra, nagyobb poggyásszal akarnak kényelmesen, költséghatékonyan és – ami ugyancsak nem utolsó szempont – aránylag környezetkímélő módon eljutni. Ezt nem fizetett hirdetésnek szántam, hanem egy tapasztalat megosztása a témában érdekelt olvasók felé.
Egy film, amit csak ajánlani tudok – Senki Többet
Újabb gyöngyszem, amely bizonyítja, hogy a közelmúltban is készültek jó filmek, amelyeket a filozofáló hajlamú, művelt nézők, ínyencfalatra vágyó moziőrültek, vagy egyáltalán nyitott gondolkodásúak ugyanúgy élvezhetnek, mint a romantikus cselekményre áhítozó, elvárás nélküli hölgyek, vagy akik szimplán szépérzékkel nézik egy mozgókép snittjeit.
A Senki többet cselekménye a világ legdrágább aukcióinak, legmagasabb értékű antik tárgyainak szférájában játszódik, melynek közepén főszereplőnek áll be Virgil Oldman, az öregedő, ugyanakkor zseniális műértő és különc értékbecslő szakember. Oldman-t egy ifjú örökösnő, Claire Ibbetson bérli fel, hogy hagyatékként rázúdult szülői kastélyát felbecsülje és annak gigantikus tárgyhalmazát aukcióba bocsássa. Valamilyen oknál fogva Claire sosem jelenik meg személyesen. Oldman egyik ismerőse, Robert segít a Claire hagyatékában talált mechanikus alkatrészek összeszerelésében, miközben tanácsokkal látja el hősönket, hogy miként barátkozhatna össze a lánnyal. Oldman másik barátja, Billy Whistler pedig abban nyújt kezet, hogy folyamatosan gyarapodó, mester festményekből álló gyűjteménye gyarapodjon.
Már csak a műtárgyak megjelenése ad egy kis egzotikumot a képsoroknak, melyek összessége egyes kritikusokban közönyt indít, bebeszélt üzenetet sejtet, másfelől a Filmtetten publikált ajánlóban szépen megfogalmazott, több ponton is dícsérő szavakat zsebelhet be. Engem végig lekötött, a beállításokat szépnek találtam és a színészi játék sem múlta alul várakozásaimat, sőt. A Cinematrix cikk írójával ellenétben én valamennyi szereplőt értékesnek mondanám, minden alkotóeleme segít e filmnek, hogy nézője kicsit átverve tévelyeghessen a film konfliktusa és megoldása felé, épp olyan bizonytalanul, mint amilyenné Oldman is válik végül. Erősen ajánlom e film megtekintését, szerintem másodszor is meg fogom nézni.
Minden héten valami új: Elektromos Chopper
Év elején megfogadtam, hogy minden héten kipróbálok valami újat. Ezúttal Siófokon botlottam bele olyasvalamibe, amiről ezelőtt azt se tudtam, hogy létezik: elektromos chopper! :D
Jobban mondva elektromos roller, hogyha koncepciójának alapjai szerint akarnánk megnevezni. Épp úgy néz ki, mint elektromotor nélküli variánsai, csak éppen sokkal nagyobb, a padlólemez és a kerék is. Utóbbi már-már autógumi méretű, ezáltal sokkal jobb stabilitást nyújt és kicsivel masszívabb is, mint a sima kis e-rollerek.
A végsebessége kb. 35 km/h, egy feltöltéssel pedig úgy 40 km-t képes menni, persze sebességtől, terheléstől, útviszonyoktól függően. Az első és a hátsó kerék fölé is tettek sárvédőt, a lábadat kényelmesen el tudod rajta helyezni, komfortjának jellege leginkább egy lesüllyesztett robogóéhoz fogható. Stabilitása egész jó, szűk kanyarokban eléggé le kell lassítani vele, ami a nagy gumik és alacsony hasmagasság miatt szerintem érthető is. Hátul piros prizma található rajta, elől pedig egy nagyteljesítményű LED lámpa, amúgy pedig kulcsra indul, épp úgy, mint egy moped. Csak éppen sokkal halkabb.
Siófokon, a kikötő közelében botlottunk bele, eredetileg bringóhintót akartunk bérelni, végül erre esett a választás, 3.000 Ft-ba került egy órára, de az az egy óra volt a hétvége egyik csúcspontja! Nem is tudom az élményt mihez hasonlítani, mintha gyerekkoromba térhettem volna vissza. Először ujjongtam, aztán mosolyogtam, aztán átszellemülten vezettem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy gokart pályán vagy valóságban furikázik éppen?
Akit jobban érdekelnek a kis batman motor (barátaimmal való közös megállapításunk alapján leginkább a Sötét Lovagban látott Bat-mobil kerékpárra hasonlít) specifikációi, az itt olvasható róla bővebben. A 360 000 forintos árcédula kicsit elszomorított, tudván, hogy a jelenleg prioritást élvező befektetéseim egyike közt sem szerepel közlekedési eszköz beszerzése. Pedig bizony, ezzel aztán nagy buli lenne munkába járni! Aki teheti, annak érdemes kipróbálni, számomra teljesen új élmény volt.